Kaleidoszkóp Hagyományőrző Klub

Az én '56-om

 

Dr. Felkai Ferenc

In Memoriam Dr. Felkai Ferenc

 

1956

 

Mikor gyötör a szégyenérzet,

s lelkem még visszalátogat,

álmatlan éjjel látom őket:

a Corvin-közi srácokat.

 

 Szemükbene gyermektűz parázslott,

a nagykabátjuk apjuké.

Védték szent fenegyerek módra

az anyjukét, az apjukét.

 

 Nem biztatott holnapra marzsi,

ezüst, arany a zubbonyon,

kis képükön olajfolt fénylett,

álmatlanság ült meg korom.

 

 Nyugat küldte a csokoládét…

Ki sírt, ki meg káromkodott,

s tudtuk, hogy pokrócba csavarva

holnap a pesti srác halott.

 

 Sírod jeltelen, nevedet sem

jegyezte fel történelem,

de látlak üveges szemeddel

önvádló, hosszú éjjelen.

 

Budapest, 1956. október 23.

 

A magyar fővárosban 1956 őszén kellemes vénasszonyok nyara volt. A levegőben a szél táncoltatta a lassan libegő leveleket, de a levegőben más szelek fújtak... Budán, a Bem rakparton laktunk. Ha kihajoltam az ablakon, láttam a híres Parlamentet: a londoni Parlament mintájára tervezték...

 

1956-ban kezdtem a gimnáziumot: Toldy Ferenc Gimnázium. Az első nap 1956. október 23-án délután 1 órakor véget ért a tanítás. Órák után az osztálytársammal moziba terveztünk menni – megegyeztünk, hogy találkozunk nálunk, a Bem rakpart és a Halász utca sarkán. Az ablakból láttam egy kis felvonulást a Duna-parti fák alatt, ahol a 9-es villamos járt. Ahogy emlékszem, a zászló féle hosszú jel szerényen mutatta: “A SZÖLLŐ TUDOMÁNYI FŐSKOLÁSOK TÁMOGATJÁK LENGYEL BARÁTAINKAT.” Tudtuk, hogy Lengyelországban, Poznán után, újra tüntettek és lázongtak a tömegek a szovjet elnyomás ellen. A szöllő-iskolások után jöttek a többiek. A barátommal mondtuk: lehet, hogy az jobb lesz, mint egy mozi. Lehet egy jó rumli. Menjünk velük! Délután fél 3 óra lehetett az idő.

 

Bem-tér

 

A felvonulók óvatosan, talán kicsit gyáván, mendegéltek a Bem rakparton a méltóságos vadgesztenyefák alatt... A lengyel Bem tábornok 1848-49-ben harcolt az orosz birodalmi elnyomás ellen. Az orosz győzelem után, 1848-ban megszökött, és mint tábornok a magyar hadsereggel harcolt tovább az osztrákok és oroszok ellen a magyar szabadságért. A Bem-tér közepén áll Bem tábornok magas szobra... A barátságos, békés tömeg elfoglalta a teret. Mikrofonnal szónokoltak, de nehéz volt hallani a szövegeket. Egy villanyoszlopon kapaszkodtam meg. Bem tábornok szobra mögött a magyar katonák vidáman integettek a laktanyából. A tömeg szaporodott, jöttek a munkások, a tisztviselők. A beszédek után valahogy elindultunk a Kossuth-híd felé - énekelve, viccelve átkeltünk a Dunán – a Parlament elé.

 

Parlament

 

A pesti oldalon egy vidám, hangos és bátrabb tömeg közeledett a Parlamenthez. A hangulat barátságos és büszke, de bizonytalan volt. A kérdések felettünk lógtak: mi történik, mikor fognak megállítani? Mi lett a rendőrökkel? Naplemente után a felvonulók, diákok, öregek, munkások és egyetemisták még mindig élvezték az izgalmas pillanatot. Valami történik, de mi? Hallottuk, hogy a kommunista rádió Gerő miniszterelnököt idézte: “Budapesten a csőcselék izgatást kezdett.” A parlamenti tömeg tiltakozott. Valaki kiabált, hogy a Rádiónál (csak egy közismert rádióépület volt) fogságba esett a diákküldöttség, nem engedik őket ki. Egy teherautó elindult a Rádió felé – felugrottam én is rá.

 

A Rádió

 

Talán 7-8 óra volt. Eddig nem láttam összetűzést, harcot avagy karhatalmi ellenállást. A Nemzeti Múzeum előtt leszálltunk a teherautóról - a Rádió a Múzeum kert mögött volt. A Nemzeti Múzeum lépcsői a magyar szabadságküzdelem Mekkáját jelenti. 1848. március 15-én ott kezdődött a dicsőséges 1848-49-es forradalom. Nem volt, aki nem ismerte volna a költő, Petőfi, híres versét: “Talpra, magyar, hí a Haza…” Itt szavalta el a “Toborzót” is 1848 márciusában. A Nemzeti Múzeum kertjén át futottam a Rádió közelébe. A Bródy Sándor utcán, a Rádió előtt tüntetők kiabálva tiltakoztak, követelték az egyetemista küldöttség kiengedését. Megtudtuk, hogy a diákokat beengedték, hogy a Rádióban egy kiáltványt felolvassanak. Nem jöttek vissza. A Rádió magas, vastag, barna fakapuja zárva maradt. A tömeg dörömbölt a kapun, de az nem mozdult. Előkerült egy kistrapált fekete fedett teherautó - azzal próbálták a vastag kaput betörni. Az hirtelen kinyílt és két szakasz ÁVO-s feltűzött szuronyokkal masírozott ki rajta... Visszanyomták a tömeget. Először láttam fegyvert. Akkor még nem volt sem lövés, sem sérülés... Közben a Puskin utcán, a Rádió másik oldalán fiatalok próbáltak az első emeleti rácstalan ablakokon bemászni az épületbe.

 

Könnyfakasztók

 

... Az ÁVO-sok kezdték kidobálni a könnyfakasztó gránátokat a Puskin utcára. Megijedtünk, hátráltunk. Újra üresek lettek az utcák a Rádió mellett. De néhány bátrabb gyerek kitalálta a választ. Gyorsan fölvették a könnyfakasztókat, visszadobták őket a nyílt ablakokon... A tömeg elején a legbátrabbak a gyerekek voltak, 10-16 éveseknek néztek ki. Nem ismertek félelmet.

 

Vaklövések

 

Miután a könnyfakasztók nem bírtak a tömeggel, a Rádió ÁVO-s őrsége kezdett lőni - hallottam a géppuskák köpködő zaját. A védtelen tüntetők újra elszaladtak. Rájöttünk, hogy nem repültek igazi golyók, csak vaklövések...

 

Éles golyók

 

Megint hallottam a géppuskákat. Most már éles golyókat lőttek. Még nem a tömegbe, inkább a közeli ablakokba - lehetett hallani, ahogy az összelőtt üveg lezuhant az utcára. A fenyegetést könnyű volt megérteni... Ahogy futottunk a Rádió irányába, egy gyerek előttem elesett a kertben, talán megbotlott a drótkerítésen. De nem kelt fel. Hozzá ugrottam megnézni: jajgatott. Megdöbbenve vért láttam - kis combjából folyt a vörös vér. Hol húzva, mászva, hol cipelve kihoztuk a veszélyből a Múzeum elé. Azután több gyerek is megsebesült, vérzett. A tüntetők nem lőttek vissza addig, nem volt mivel. A kis teherautóval az ostrom megakadt - a vastag kapu nem engedett. Felnőttek, akik eddig a háttérből, a járdáról néztek és családi felelősségükről beszéltek, kezdtek feldühödni. A fiatal sebesültek, a vér látványa felháborította őket.

 

Kálvin tér

 

Ki a veszélyből, elmentem a Kálvin térre, oda nem értek a golyók. A tömeg nyüzsgött, mérgesen és tehetetlenül. Hirtelen a Duna irányából hallottuk a motorok zümmögését. Mindig hangosabb lett, ahogy közeledett sok teherautóval a Kálvin tér felé egy motoros alakulat. A tömeg izgult, de tűzgyorsan terjedt a hír: magyar honvédek! Nem szovjetek!

 

Az első sikeres ellenállás

 

Akkor villamosmegállók uralták a Kálvin tér közepét. A csapatszállító, ponyvafedett teherautók sorokban, szorosan megálltak. Kiszállni! A magyar bakák miközben ugráltak le az autóról, körülnéztek, - mintha csodálkozva kérdezték volna, vajon mi történik? Katonásan próbáltak felsorakozni a puskáikkal, de a békés, jókedvű tömeg gyorsan körülvette őket. Láttam egy köpcös, elhízott, alacsony őrnagyot - próbált parancsokat kiáltani: “A tömeget a térről kisöpörni!” A katonák óvatosan, bizonytalanul néztek körül - de mozogni már alig tudtak. A tüntető tömeg barátságosan és sikeresen beszélt a honvédekkel. “Fiúk, srácok, mi mind magyarok vagyunk, munkások, parasztok, diákok, melósok.” Itt-ott valaki fölismerte a földijét, az ismerősét. A honvédek nem tudtak mozogni, talán nem is akartak. Perceken belül kezet fogtunk, megöleltük egymást...

 

Döntő segítség

 

A boldog hangulat keserű, reménytelen fordulatot vett. És féltünk: mikor jön a rendőrség? Még rosszabb: mi lesz, ha jön a szovjet hadsereg?... Hirtelen, messziről a Duna felől borzasztó, iszonyatos zaj hallatszott...

 

Egy tank

 

A gyenge fényben megláttam egy zöld tankot - az dörömbölt félelmetesen a villamospálya makadám kövein, és száguldott át a Kálvin téren a Múzeum Körútra. A tömeg hirtelen szétvált a tank előtt – a Múzeum körút percek alatt üres lett. Én egy épület kapujában próbáltam elbújni. A tankon nem volt se jel, se zászló, csak a “T-34”- t felirat látszott. Ahogy hernyótalpai csúsztak a körúti köveken fülrepesztő zajjal, a tömeg, mint egykor a Vörös-tenger, kinyílt, majd újra bezárult a távolodó tank mögött. Kérdeztük - milyen tank, hova megy? Biztos a Rádiót védeni.

 

Soha nem felejtem el a következő pillanatokat: a Nemzeti Múzeum előtt csörömpölt a harckocsi – nem volt egy lélek se az utcán. Majdnem elérte a Rádió utcáját, a Bródy Sándor utcát. Akkor hirtelen egy suhanc kifutott a körút közepére és rohant a tank felé egy magyar zászlóval a kezében. Az alig 20-30 méteres futás örökre tartott - vártuk a lövést. Volt rajta a szörnyű járművön egy szám is, de az nem árulta el, hogy magyar-e vagy szovjet. Csak csörtetett tovább. Amikor a suhanc elérte, hátulról próbált felmászni rá. Minden pillanatban vártuk: most lövik le. A kegyetlen zajon keresztül nem hallottuk a lövöldözést. A suhanc hátulról fölugrott a tankra és próbálta kitűzni rá a magyar zászlót. Ott állt, kapaszkodott az ismeretlen, mozgó harckocsin - egyedül. Ekkor kinyílt a gép teteje. Most fogják lelőni! - gondoltam. Óriási meglepetésemre, a kapu alól láttam a tankból egy izmos kezet kinyúlni - a páncélos kezet fogott a magyar zászlós fiúval! Aztán lassan megállt a gép, a magyar zászló lobogott az antennáján. A páncélosok integettek. A tömeg kiabált, tapsolt és rohant a tankot köszönteni... Később a T-34-es betörte a Rádió kapuját. Nagy lövöldözés kezdődött - a Rádiótól. Közben a felkelők is kaptak fegyvert. Szovjet katonát még nem láttunk akkor. Kezdték hozni a halottakat.

 

Veszélyes lett a környék. Mások bátrabbak voltak, mint én. Talán éjfél után volt - mint 14 éves soha nem maradtam ki ilyen későig -, amikor hazafelé nyargaltam, vissza Budára, a Bem rakpartra. Éjjel 2 óra után érkeztem haza bátran és büszkén. Jól kikaptam jó Anyámtól - tépte a haját kétségbeesésében, hogy hol voltam. Budán is hallottuk a lövéseket.

 

Az 1956-os forradalom első, izgalmas hősi napja után utcai harcok kezdődtek - a Vörös Hadsereg támadott. Mi lett velük?

 

A mai napig is kérdezem: ki volt a magyar zászlós fiú? Kik voltak a T-34-es páncélosai? Túlélték a forradalmat? Mi lett velük? A történelem elismeri az ő sorsdöntő szerepüket, azt a felejthetetlen kézfogást?

 

Epilógus

 

1956. november 25-én csónakkal keltünk át a határon, a Fertő-tói kanálison, Kapuvártól északra. 1974 szeptemberében látogattam először vissza Kanadából...

 

 

 

To my Son

 

The autumn of 1956 was a pleasant lingering late summer in the capital of Hungary. While the gentle autumn wind played with the slowly falling leaves, other stronger winds were blowing... As children, we often passed the penitentiary. We heard about political prisoners inside. We could see gaunt looking prisoners in their white uniforms working in the basement. We tried to wave to them surreptitiously. I enrolled in Toldy Ferenc High School in September of 1956.

 

On October 23,1956, classes ended at 1:00 p.m. I planned to go to the movies with a classmate. We were to meet at the corner of Bem Boulevard and “Halasz” Street. From my window I could see a small group of demonstrators marching quietly under the trees on the bank of the Danube, along the route of Streetcar No. 9. I recall a long flag-like sign modestly proclaiming: “THE STUDENTS OF THE VINICULTURE COLLEGE SUPPORT OUR FRIENDS IN POLAND”... Students from other colleges followed along Bem Boulevard. My friend and I said:

 

this could be more exciting than the movies. Let’s go with them. It was about 2:30 in the afternoon. The demonstrators carefully, perhaps a little too timidly, ambled along Bem Boulevard, under the cover of the Majestic wild chestnut trees...

 

Square Bem

 

The friendly crowd overwhelmed the square. I climbed up a hydro-pole for a better view. Hungarian soldiers joyfully waved from their barracks, located behind General Bem’s statue. The crowd grew. Workers and civil servants arrived.After speeches, the assembled started out towards Kossuth Bridge, and crossed the Danube. We were singing and joking as we headed to Parliament Square.

 

Parliament

 

On the Pest side of the Danube, a merry, noisier and braver crowd approached Parliament. The atmosphere was friendly and proud, but a sense of insecurity and worry prevailed... Then we heard the Communist state radio quote Prime Minister Gero: “A mob of hooligans is running wild in Budapest”. The crowd at the Parliament protested loudly but in vain. Someone yelled out that a delegation of students had been arrested at the Radio. The students were not released. A truck left for the Radio. I climbed aboard.

 

The Radio

 

It was about 7 or 8 p.m... I ran across the Museum garden towards the Radio. In front of the Radio, on “Brody Sandor” Street, demonstrators protested loudly: they demanded the release of the student delegation from the Radio... The crowd was banging and pushing the gates, but they did not budge. An old, rundown black van appeared on the street. It took several runs at the gates, trying to break through. Suddenly, the gates

 

opened and two squads of AVO, the secret state security, marched out from the Radio... They intimidated the demonstrators... For the first time that day, I saw weapons. There was no shooting yet and no wounded...

 

Teargas

 

On Pushkin Street I could see blue uniformed members of the AVO, as they began to toss teargas grenades. We were scared and backed off. The streets around the Radio emptied again. But brave children discovered retaliation. Quickly they picked up the teargas grenades before they exploded, and threw them back through the open windows... In the front lines of the crowd, the children were the bravest - they appeared to be between 10-16 years of age. They knew no fear...

 

Live ammunition

 

Machine guns opened up again, with live bullets. At first the AVO did not shoot into the crowd, rather they aimed high at nearby windows. I heard the crash of splintered glass. It was easy to understand the warnings... As we ran toward the Radio, a child fell in front of me. Had he tripped on the low wire fence? He did not get up. I ran to him, he was crying. In was shocked to see red blood flowing from his thin thigh - he was bleeding heavily... Adults became upset. Until then, they stayed in the background on the sidewalk and spoke of family responsibilities. But the sight of blood and wounded children enraged the adults. I left the danger zone and went to Kalvin Square, to seek protection from the bullets. The crowd seethed, angry and powerless. Suddenly, from the direction of the Danube I heard the humming of motors, gradually increasing to a dull roar. I saw a long motorized column of many troop carriers. The crowd fretted nervously but reassuring news spread faster than the advancing troops: “They are Hungarian soldiers! Regular Army! Not Soviets!”

 

First successful opposition

 

... The soldiers could not and did not want to oppose the crowd. The Major disappeared. Soon the sound of renewed shooting disturbed the happy atmosphere. The crowd turned towards the Museum and the Radio. More and more demonstrators, students and curious bystanders joined the throng at Kalvin Square. One could hardly move on the adjacent Museum Boulevard. Word spread the AVO were

 

shooting into the crowd at the Radio. I heard the guns. More wounded were brought from the Radio to Museum Boulevard. The mood of the crowd was angry but hopeless - the AVO guards were defending the Radio like a bastion. Now they were shooting everywhere.

 

Turning point

 

... We were afraid and fearful cries could be heard: “when are the police coming, and worse, perhaps the Soviet Army” (of occupation). I was bewildered by the scene on Museum Boulevard, jostled by the crush of humanity. Suddenly, a horrible noise coming from the direction of the Danube scared me. One tank I noticed a green tank in the dim light. The tank rumbled along with mighty force on the streetcar tracks and cobble-stones, and it picked up speed through Kalvin Square towards the Museum, probably on the way to the Radio. I had never heard such excruciating sounds. The crowd suddenly dispersed in front of the tank... I saw no sign or flag on the tank, only the trademark “T-34”, a well-known Soviet symbol...

 

Suddenly a teenager ran into the middle of the wide Boulevard. With a Hungarian flag in his hand he ran toward the tank. His 20 or 30-metre-run seemed to last for an eternity -1 was waiting for the tank to shoot. I notice another number on the side of the tank but the T-34 did not reveal its secret: Hungarian or Soviet? The tank hurried on. The teenager with the flag flapping in his hand reached the tank, and from the rear, tried to climb on. With sad anticipation, I was waiting for the shot. The piercing clatter of the tank muffled the sound of gunfire from the Radio. Finally the teenager jumped on the rear of the T-34 and tried to plant the Hungarian flag. He stood and held on to the turret of the unknown moving tank. Then the turret of the tank opened. I thought they would shoot him now. From my hiding place, I witnessed an unbelievable sight. I saw a muscular greasy hand thrust out of the turret, and shake hands with the boy. The tank slowly came to a stop with the Hungarian flag fluttering on its antenna. The crew of the tank waved to us. The crowd cheered, clapped and ran to greet the tank. The crowd became delirious...

 

1956 Revolution was followed by Red Army attacks and destructive street battles. Thousands died and Budapest lay in ruins.

 

What was their fate?

 

Whenever I reminisce, I ask, who was that boy with the Hungarian flag? Who were the crew members of that T-34? Did they survive the Revolution? What happened to them? Will history recognize their crucial role and the unforgettable handshake?

 

Albert Camus, the renown French philosopher eloquently dedicated an eternal monument in their memory (Paris, March 15,1957): “In the solitude in which Europe lives today, we have only one means of being faithful, and that is never to betray, at home or elsewhere, what the Hungarian fighters died for; never to justify, at home or elsewhere, even indirectly, what killed them.”

 

(Megjelent: Dancs Rózsa: Add tovább a lángot - A kanadai emigrációba kényszerültek élettörténetei. Antológia Kiadó, Lakitelek, 2017.)

 

Nagy Gáspár

 

Október végi tiszta lángok

 

Oratorikus emlékezés 1956 vértanú hőseire

 

3. (Dies irae)

 

Az ország lett

néma és halott…

 

Talán halottabb is

mint nem egy ifjú holt…

 

Ezért a lelkük

dacos és tiszta volt,

 

akár a novemberi

fehér krizantémok.

 

Mésszel leöntött testüket

reflektorozta már a Hold,

 

vallata brutális csönd,

majd a végső borzalom

tüstént munkába állt…

s szorgos hóhér-idő jött!

 

Ez volt akkor (azóta, most)

a te édes hazád,

és ez a vérrel dúsan öntözött

drága mostohád…!

 

Ez a minden árva rög

fölött őrködő

maradék hited:

egyetlen anyaföld!

 

Éltüket menteni

elhagyták akkor annyian…!

Nem segített itt semmi már,

de befogadta őket legalább

az addig szájaló Nyugat!