Kaleidoszkóp Hagyományőrző Klub

Az én '56-om

 

Szelepcsényi Ernő emlékezik

 

Mintha filmkockák peregnének előttünk, olyan elevenen és részletesen maradtak meg a valamikori rákoskerti nemzetőrben az 1956-os események. Visszemlékezéseit a Rákosmenti Múzeumi Estek c. kiadvány folytatásokban közölte is a forradalom félévszázados évfordulója alkalmából. Hadd lássuk, tíz esztendővel később hogyan idézi fel a történteket a kanadai fővárosban élő Szelepcsényi Ernő!

 

Munkám mellett az Autó- és Közlekedésipari technikum esti tagozatos hallgatója voltam 1956-ban. Október 23-án elkésve érkeztem az iskolába, és rohanva szaladtam fel az emeletre. Az osztály üres volt. Táblára valaki felírta: “A Bem szoborhoz mentünk tüntetni! Ruszkik haza!” Megfordult a fejemben, hogy ezért még az Andrássy út 60-ban kötünk ki az osztálytársaimmal, nem lenne-e jobb eltüntetnem a feliratot, amikor egy másik elkésett diák futott be, de ő sem tudta, mi van. Mire a Bem szoborhoz értünk, vége volt a beszédeknek, a tömeg viszont lelkes és felszabadult volt, minket is magával ragadott ez a hangulat. Március 15. talán megismétlődik – gondoltam, és beálltam a Parlament elé vonulók közé. Ott aztán a sokaság énekelte a Szózatot, a Himnuszt, még a Marseillaiset is, a hangszóró a követeléseket harsogta, a 16 pontot. A nép minden egyes pontra ujjongással reagált, de a politikusok egy ideig a sötét ablakok mögé bújtak, csak az utált vörös csillag virított az épület tejején. Mi meggyújtottuk a nálunk lévő tankönyveket, újságokat, és attól egyszerre kivilágosodott a tér, aztán néhány fejes kilépett az erkélyre és felszólított, hogy oszoljunk, menjünk haza. Az emberek Nagy Imrét követelték, aki hasonlóan nyugalomra intette a tüntetőket. Egyebet akkor ő nem is tehetett, mert lehet, hogy az ávosok hátulról rászegezték a pisztolyaikat. Valaki javasolta, hogy vonuljunk a rádióhoz, hogy mindenki tudomására hozzuk a magyar nép követeléseit. Közben jött a hír, hogy egy másik tömeg éppen akkor dönti le a Sztálin-szobrot. Végre elértük a Bródy Sándor utca sarkát, ahol rettenetes pánik fogadott. Egy csoport ugyanis már be akart menni a Rádióhoz, ám a rendőrruhába bújt ÁVO-sok nem engedték be őket, hanem az ablakokból tüzet nyitottak a tömegre. A sebesülteket és a halottakat elszállították a Rókus Kórházba. Felfoghatatlannak tünt, hogy magyarok lőttek saját fajtájuk közé! Őrült daccal, utcaszélességben elszántan meneteltünk az épület felé - akkor zúdult ránk a pokol. Az ablakokból fegyverropogás, torkolattüzek – megtelt a hely élettelen testekkel. Közvetlen mellettem lőttek agyon egy kiskatonát, a vére magasba spriccelt a fejsebéből – valaki egy kendőt dobott rá. Elkeseredve pihentem meg egy megrekedt villamos padján. A félhomályban ráismertem a velem szemben bóbiskoló fiúra, aki a gimnáziumban osztálytársam és jó barátom volt, ő most Vancouverben él. Kérdeztem, hogy miért nem megy haza, a közeli, Ferenc körúti otthonába kényelmesen egyet aludni? Erre ő azt mondta: „Ernőkém, mi most írjuk a történelmet, aludni máskor is lehet!” Ezt soha nem felejtem el, mert akkor született érzéseim, gondolataim döntő kihatással voltak rám  egész életemen keresztül.

 

Fiatal voltam, forradalmi romantikával telített, és átfutott az agyamon, hogy mi leszünk majd a magyar utókor példaképe, mi most olyan dolgokat fogunk végrehajtani, ami a jövendőnket meghatározza. Frissen szerzett pisztollyal, a múzeum mögötti kert bokrai közt bujkálva próbáltam megközeliteni a gyilkosokat. Amikor a vaskerítésbe csapódó golyók kezdtek szikrázni körülöttem, földre vágódtam. Egy fiatal srác kúszott be mellém. rámutatott egy mellettünk levő vértócsára, jó lesz ha tovább állunk, mondta. Amikor visszamentünk a körútra, akkor vettem észre, hogy véres az ajkam. Letapasztottam egy darabka cigarettapapírral. Hosszú évek múlva a fogorvosom megkérdezte, hogy miként került fémdarab az ajkamba, ami a röntgenképen látszik. Ekkor jutott eszembe az az éjszaka!

 

A lámpagyárból hozták a fegyvereket. Én a második odaérkező Csepel típusú teherautóról egy pisztolyt vettem magamhoz annyi lövedékkel, amennyit csak bírtam. Nemsokára a Rákóczi út felől tankok csörömpöltek felénk, magyar T-34-esek, amelyeket a tüntetés feloszlatására rendeltek oda. Amikor a parancsnok megértette, hogy magyarokat gyilkoltak halomra, az ő honfitársait, a Bródy Sándor utcába kanyarodott, mi meg utána. Megint elszabadult a pokol. A tank tornyában álló parancsnokot is agyon lőtték az ÁVO-sok. Akkor dördült el először a tank ágyúja, viszhangzott az egész város a leadott lövésektől. Hajnalodott, amikor a Keleti pályaudvaron a talponállóban sikerült forró virslit kapnom, ami új életet öntött belém.

 

Másnap, október 24-én a Felvonulási térről a Blaha Lujza térre vonszolt Sztálin-szobor körül a tömeg iparkodott, hogy egy-egy darabot letörjön magának a gyűlölt diktátor szobrának roncsaiból. A Kilián laktanyában a katonák a forradalmárok oldalára álltak közben, kezdték szervezni a szabadságharcos haderőt. Elindultunk a laktanya felé. A körúton szembejött velünk egy magányos T-54-es tank, a tornyára szerelt gépfegyver megállás nélkül tüzelt. Libasorban szaladva közelítettük meg. Egy fiú mögöttem térdlövéssel esett össze. Amikor a tank a Kilián laktanyához közel ért, az utcasarki épület felső ablakaiból lángoló, kanócos üvegeket dobáltak rá. Akkor láttam először Molotov koktélt.

 

Gyűlölték az orosz katonákat?

 

A Magyarországra rendelt orosz közkatonákat másképpen kell megítélnünk, mint a nemzetáruló, szadista, sajnos magyarnak született ÁVO-s pribékeket, akik képesek voltak saját népüket lőni, kínozni. Amikor egy gumidefekttel botorkáló, lesántult páncélautót feltartóztattunk a Rákóczi és a Csokonai utca sarkán, a kimászó orosz katonák megriadt arcát látva a sapkájuk, fegyvereik elkobzása után szélnek eresztettük őket. A harckocsira fehér festékkel Kossuth címert pingáltunk.

 

A családom nem tudott rólam semmit, amióta elkezdődtek a harcok. A vasút mellett gyalogolva, 25-én hajnalban értem haza, természetesen kétségbeesve találva a szüleimet. Aggodásukat csak évekkel később, amikor én is szülő lettem, értettem meg. Mutattam nekik, hogy az ajkamon látható karcoláson kívül semmi bántódásom nem esett, egyébként is, van fegyverem, meg tudom védeni magam. Apám rám parancsolt, hogy a pisztolyomat azonnal tüntessem el a házból, de én fiatalos makacssággal nem fogadtam szót - „olyan időket élünk, amikor nincs helye gyáva meghúzódásnak” - érveltem. Miután édesanyám megetetett, visszaindultam a vasútállomásra, ahol Tallián Palival és édesapjával találkoztam. Talliánékkal elhatároztuk, hogy elmegyünk a Harmincad utcába, az angol nagykövetségre, hogy a magyar népnek nyugati segítséget kérjünk. Meggyőződésünk volt, hogy ha angol és amerikai megfigyelő csoportok érkeznek Budapestre, akkor Szovjetunió megszünteti a vérengzést. Olyan izgalomban voltunk, hogy nem vettük észre, hogy Pali felindult kiabálására lassan 200-300 ember sorakozott fel mögénk. A követségen közölték velünk, hogy feletteseik mindent meg fognak tenni Magyarország érdekében. Ott ért a hír az országházi öldöklésről. A követség bejárati lépcsőjén állva elkiáltottam magam, hogy “Irány az Oországház! Tüntessünk a meggyilkoltakért!” A zászlók közepéből kivágták a gyűlölt kommunista címert, a lyukas lobogókkal vonuló tömeg rázendített a  “Kossuth Lajos azt üzente”…, meg  “Fel, fel, vitézek, a csatára”… indulókra. Az Országház előtt halálos csendben, egymáshoz szorulva, hosszú-hosszú folyamatban mentünk az árkádok alatt az ott veszteglő szovjet tankok előtt. Az ágyúcsövek lövésre készen meredtek reánk. Nem álltunk meg a Kossuth téren, hanem vonultunk tovább a főutcákon, így adva a világ tudtára, hogy az ország egy emberként követeli az orosz megszállás megszüntetését, a nemzeti függetlenséget. Azóta is vallom, hogy kivétel nélkül mindenki hős volt, aki ott összegyűlt! Később bebizonyosodott: az a menetünk volt a kezdete az egyik legnagyobb tömegtüntetésnek a magyar történelemben! Délutánra a főutakon vonuló tömeg több mint százezerre duzzadt. Mindig büszke leszek arra, hogy azt spontánul mi hárman indítottuk el, amikor rohamlépésben igyekeztünk a Harmincad utca felé.

 

Október 28-án édesanyám azzal ébresztett, hogy a Kollár vendéglőben fogja a nép megválasztani a rákoskerti nemzetőrséget. A zsúfolt tömegben volt drága édesapám is a 17 éves Árpád öcsémmel. Elsőnek Cselényi bácsit, majd Tallián Palit választották parancsnokká. Pali rögtönzött beszédében elmondta, hogy én vagyok az egyedüli a teremben, aki fegyverrel a kezében részt vett a belvárosi harcokban, és valóban rászolgált a nemzetőrségi parancsnoki rangra. Életem egyik legmeghatóbb pillanata volt az, amikor kitörő tapssal megválasztottak nemzetőrparancsnoknak, aztán a 18 nemzetőrt is megszavaztuk. Cselényi bácsi haza menet meggondolta magát és lemondott a tisztségről, így Palival megosztottuk a feladatokat.

 

Aznap este a rádió bemondta, hogy másnap délután megkezdődik az orosz csapatok kivonulása a fővárosból. Úgy éreztük, hogy győzött a forradalom! Magyarország örömmámorban úszott!

 

November 4-én a priccsemen aludtam, a rádió halkan szólt, de hirtelen felriadtam a műsorváltozásra. A himnusz és a szózat, majd kétségbeesett könyörgés, aztán ismét a himnusz! Megindult ellenünk az orosz támadás! Hozták a hírt, hogy orosz tankok sora Vecsésnél jobbra fordult, Ecser felé tart, hogy majd balfordulóval Rákoskerten keresztül Pestet rohanják le. Mindennek vége lett, az oroszok mindenütt lefegyverezték és megszüntették a nemzetőrséget. November 5-én délben Klimcsák néni rohant őrségünkre, hogy két orosz tank és pár teherautó az országútról lefordult és felénk tart. “Mindenki tűnjön el!”, adtam ki a parancsot, de Mazán Imre bácsi, majd Bökfi Feri velem maradt. Fegyvereinket letéve adtuk meg magunkat az iskolaépületbe berontó orosz alakulatnak. Egy magyarul tökéletesen beszélő, barna bőrkabátos, csizmás civil nyomta arcomba pisztolyát, amikor egy aranysújtásos egyenruhás orosz tiszttel bejött az irodámba. A fegyvereinket összeszedették. Egy pillanatra magamra maradtam egy mongolformájú kiskatonával, aki véres, kicserepesedett ajkára kért valamit. Fegyverzsírom volt, azt adtam neki oda. Mikor a bőrkabátos meghallotta, hogy oroszul társalgok, rám támadt, kémnek nevezve ordított és az orrom előtt hadonászott a pisztolyával. Aztán a legnagyobb meglepetésünkre elmentek azzal, hogy fegyver nélkül folytassuk a járőrszolgálatot, amíg váltást küldenek. Másnap egy rendőr vette át Palitól és tőlem a felelősséget.

 

Közben a rádió egyfolytában rendkívüli bejelentésekben sorolta azok nevét, akiket tárgyalás nélkül, statáriális bíróság döntésével kivégeztek. Elkészültünk a legrosszabbra. Édesanyám a kabátom ujjába belevarrt egy vasvágó fűrészlapot, én az eldugott pisztolyomat az oldalzsebembe rejtettem, mert nem akartam magam könnyen megadni.

 

Karácsony előtt a Keleti pályaudvaron figyelmeztetett két barátom, hogy a rendőrök egy szőke, széleskarimájú, barna kalapos fiatalembert keresnek – aztán otthon hallottam, hogy Tallián Palit elvitték. Szerencsére, nem volt igaz, de nekem döntenem kellett. December 22-én hajnalban édesanyám konyharuhába becsavart egy diós és egy mákos beiglit, becsomagolt egy fogkefét, fogkrémet, én a “Hún és magyar mondák” című könyvet és a szájharmonikámat tettem a táskámba - és elindultam. Előbb elbúcsúztam éjszakai műszakot teljesítő apámtól is. Mosonmagyaróvár felé a vonaton egy Zirczy nevű bácsi átadta Montreálban élő testvérének a címét azzal, hogy adjam át üdvözletét, ha esetleg Kanadában fogok kikötni. Az ausztriai menekült táborból írtam az illetőnek, de nem válaszolt.

 

A határig órákon át bukdácsoltunk a dermesztő hidegben. Egy-egy kazalban bújtunk meg, ahonnan félénken kitekintve egyszer osztrákok szólítottak meg: „Sie sind in Österreich.”

 

Bécsújhelyről különvonattal vittek egy hajórakományravaló sorstársammal együtt Tirolon keresztül Olaszországba. Ott Udine vasútállomásának mellékvágányán időztünk, majd irány Genova. Hajónk, az Ascania még mindig generáljavítás alatt volt, hosszú szünet után helyezták ismét üzembe. Aztán keresztülhajóztunk a Földközi-tengeren és Gibraltárral szemben spanyol Marokkóban, Ceutában horgonyoztunk le. Az ott töltött pár napot városnézéssel, ámuldozással töltöttük, amíg a hajón tovább folyt a tatarozás, és közben élelmiszerrel és üzemanyaggal töltötték fel, mert amint értesültünk, ott minden olcsóbb volt, mint Olaszországban.

 

Az Atlanti-óceán hullámai erősen dobálták hajónkat. Csak néhányunknak sikerült megúsznia tengeribetegség nélkül, amit annak tudtam be, hogy a gyomrom hozzászokott a hánytorgatáshoz repülős és sport-ejtőernyős koromban. New Brunswick tartomány Saint John városának kikötőjében néhány napig tartott, amíg regisztráltak és az úticélok szerint kisebb csoportokba osztottak szét, majd vonattal szállítottak bennünket Montreálba, ahol elbúcsúztunk egymástól. A hajóról 1957 áprilisában Ottawába csak négyen jöttünk: Mórócz Géza a nejével, Holló Tamás és jómagam. Késő este a város szívébe futott be vonatunk az akkor még pezsgő életű vasútállomásra, ahol az emigrációs irodából Laky és Weisz úr fogadott. Gyalog mentünk át kis pogyászainkkal a piactérre. Az ottani Chez Lucien szállodába hajtottuk fejünket nyugovóra. Másnap Laky úrral reggeliztünk a hotel ebédlőjében, majd elsétált velünk egy állami irodába, ahova minden reggel hatra be kellett mennünk, mert az alkalmi munkaerő keresők oda jártak emberekért. Öt dollár költőpénzt kaptam. Egy hét múlva Weisz úr elvitt egy skót családhoz, amelynek az emigrációs iroda fizetett heti 15 dollárt lakásért és ellátásért addig, amíg munkát nem találtunk. Rövidesen sikerült elhelyezkednem a Fraser-Duntile nevű cementtéglagyárban, motoros targoncavezetőnek vettek fel 75 centes órabérrel. Laky úr fordított. és tolmácsolta, hogy ha megállom a helyemet, akkor majd 2 hét múlva 85 centre emelik a fizetésemet. Nehéz volt, mert az első héten tüdő- és mellhártyagyulladást kaptam, és néha, amikor a magas láztól el kezdett sötétedni előttem a világ, beálltam valahova és fejemet a kormánykerékre hajtva vártam, amíg jobban leszek, majd jártam tovább ki-be a forró kemencékbe. Egy hónap eltelt és a pénteki fizetésnapon emlékeztettem az adminisztrációst az ígéretre. Következő hétfőn kezembe nyomták a munkakönyvemet és szélnek eresztettek. Ismét minden reggel a munkaügyi hivatalnál várakoztam munkára. Adódott alkalmam kerítéseket készíteni, zsindelyezni, építkezéseknél téglát és márványlapokat lerakni, maltert meg cementet keverni vagy éppen falakat dönteni. Amikor semmi nem adódott, akkor éhes voltam. Emlékszem, hogy az utolsó 25 centemen vettem öt darab 5 centes csoki szeletet, és amikor kezdtem szédülni az éhségtől, bekaptam egyet. Ha belehaltam volna a kezdeti nehézségek átvészelésébe, akkor se engedte volna meg a büszkeségem, hogy alamizsnát kérjek. Pár hónap múltával rohamosan fejlődött nyelvismeretem, aminek eredményeképpen mindig jobban bővültek a lehetőségeim. 1958-ban villanyszerelő vállalatnál dolgoztam, majd motorszerelő voltam egy GM garázsban. 1959 tavaszán két barátommal elhatároztuk, hogy felmegyünk Észak-Ontarióba az uránium bányákhoz, ahol munkásokat kerestek. Elliot Lake-en a Stanrock bányánál kaptam alkalmazást. Lőmester mellé osztottak be kisegítőnek. Három műszakban dolgoztunk, 2,100 láb mélységben robbantottunk el 5-600 font dinamitot naponta. A szótár mindig nálam volt, állandóan tanultam. Két éven belül Phillips kapitány jóvoltából átvettem a nyugdíjbavonuló mesterem munkakörét, amellett kitanultam az összes bányagép kezelését. Hat és fél év elteltével a bányák kimerültek és egymás után zártak be. 1966-ban visszajöttem Ottawába. A várost nagyon megszerettem ittlétem alatt, mindig úgy könyveltem el, mint kanadai szülővárosomat. A legnagyobb ingatlanközvetítő vállalat 11 irodájának egyikébe felvettek, miután az állami írásbeli és szóbeli vizsgán átmentem.

 

Az új karrier megkezdésekor úgy határoztam, hogy erre fogom a jövőmet alapozni. 12 órás napi munka mellett az Algonquin és a Carleton Egyetem esti tagozatán folyamatosan tanultam a munkakörömmel kapcsolatos tanfolyamokon. Igyekezetem révén, egy év múlva igazgatóhelyettes, majd 1968-ban igazgatója lettem a 20-30 fős irodámnak.

 

1969 októberében vettem feleségül egy 22 éves gyönyörű magyar kislányt, Anikót. 1971-ben született Róbert és 1972-ben Ernő fiúnk. Mivel idehaza csak magyarul folyt a szó, mindketten szépen beszélik nyelvünket.

 

Házasemberként is folytattam a tanulást. Gyakran aludtam el a heverőn, amikor vizsgákra készültem. Aktívan vettem részt évente az Ottawa Real Estate Board különböző szakbizottságaiban, többek közt egy öttagú Forms Committee tagjaként az Adás-vételi Szerződés újrafogalmazásában is, amit elkészítve az Ügyvédi Kamarához továbbítottuk  jóváhagyásra.

 

A 70-es évek elején a Board egyik igazgatója lettem. Életem egyik legnagyobb megtiszteltetésének érezte, amikor az Ottawa School Board az Ottawa Real Estate Board-tól esti tanfolyamra oktatót kért és engem javasoltak. Soha nem tudom elfeledni azt a csodálatosan izgatott érzést, ami elfogott, amikor 30 szempár nézett rám a Ridgemont High School egyik második emeleti tantermében. A pódiumon állva csaknem megrémülve átvillant az agyamon, hogy vajon méltó vagyok-e erre a beosztásra? A kurzus befejeztével az igazgató behívatott és tudatta velem, hogy állandósítottak a tanári állásomban. Gratulált ahhoz, hogy először fordult elő az iskola életében, hogy valaki 30 hallgatóval kezdje a kurzust, és 33-al fejezze be! Még egy tanfolyamot levezettem, de túlságosan fárasztó volt a két munkahely,  éjfél után értem haza mindig a drága családomhoz. Még a Hillcrest High School-ban vállaltam el egy kérdés-felelet előadást, ami összevont tagozattal az iskola auditóriumában folyt le. A gyerekeket nézve Ferencvárosban, a Mester utcában, a Fáy András reálgimnáziumban éreztem magam, ahol még nemrég én is hallgattam osztálytársaimmal tanítóink előadásait.

 

1978-ban alapítottam meg saját vállalatomat, amit 2014-ig vezettem. Annak eladása után mint független bróker helyezkedtem el egy jó barátom vállalatánál, ahol mai napig is aktívan dolgozom.

 

(Megjelent: Dancs Rózsa: Add tovább a lángot - A kanadai emigrációba kényszerültek élettörténetei. Antológia Kiadó, Lakitelek, 2017.)

 

 

 

Nagy Gáspár: Október végi tiszta lángok

 

Oratorikus emlékezés 1956 vértanú hőseire

 

2. (Kyrie)

 

Láttad aztán: mennyi kereszt állt itt!

Valaki mindig egy újabb nevet ráírt…

s alattuk hány győztes, vértanú-Dávid…

kérdezte: talán egy Angyal járt itt?

 

Mert a gyalázott, szétlőtt tereken,

szent halottaink – mint oltárköveken –

a megtöretett test és a kiomló vér

misztériumát másolták le hányszor…

 

Akár a pap úrfelmutatáskor!

Ezért a tiltott börtön-parcella, temetőárok

csöndjében is ők tanúskodtak a szabadságról!

Nem a halálról: mert a gyertya értük lángolt.

 

És a kereszt hirdette: valóban győztek,

hiszen emlékük maradt a legerősebb!

Romolhatatlan arcuk, mint a márvány,

Isten elé tett memorandum: fényes kiáltvány!