Kaleidoszkóp Hagyományőrző Klub

Ki hogyan élte meg a történelem felejthetetlen napjait 1956. október 23. és november eleje között?

Baka Károly, Montreal, QC

 

… Mikor megkezdődött a forradalom, beléptem a Népőrségbe. Ott aztán mindenben részt vettem, de ahogy megjöttek az oroszok, 1957. február ötödikén eljöttem  a feleségemmel és 3 kisgyerekkel, a legkisebb 8 hónapos volt, a legnagyobb 3 éves. Nem hoztunk sok csomagot magunkkal, elég volt a három gyermek…

 

Még készültünk volna november 4. után is, hogy március 15-én szervezünk valamit a kommunisták ellen, de ők akkor már nyeregben voltak. Tudták azt, hogy mi volt a szerepem a Népőrségben, az ÁVH egy délután keresett is, de akkor nem találtak otthon. Én még akkor este szedtem a sátorfámat és elindultam, az embereim segítettek a határig eljutni. A Murán a jégen egyenként csúsztunk keresztül.

 

Nagyon gyorsan zajlottak a dolgok, 2-3 nap alatt már úgy éreztük, hogy felszabadultunk. De hirtelen, 2 nap alatt már minden megváltozott. Több városban, Székesfehérvár mellett, a határ mentén is lőttek a tömegre. Én a nagykanizsai hadsereg parancsnokával jóban voltam. Amikor a hegyekből kértek tőlem fegyvereket, bementem hozzá, ő adott is egy autóra való puskát. Emiatt vittek volna el engem az ávósok.

 

Jugoszlávián keresztül menekültünk, mert a nyugati határt már lezárták. Murakeresztúron volt a munkahelyem, én kezeltem a vasútvonalat. A jugoszláv közlekedésügyi miniszter is tudta, hogy ki vagyok, mert állandóan a határ melletti vonalon jártam. Tudták azt is, hogy nem vagyok párttag. Ott is akartak tartani, hogy menjek a minisztériumba dolgozni. De én inkább elmenekültem. Akit kiszemeltek maguknak, azt elvitték „a nyaralóba,” Tuheljske Toplicába. Oda februárban érkeztem, de júniusban ott is hagytam az egészet. Onnan lementem Gerovoba, ahol voltak a külképviseletek. Először az Egyesült Államokba akartam menni, de oda sokáig kellett volna várnom. Ajánlották Kanadát, mondták, hogy ha akarok, onnan bármikor átmehetek az USA-ba. Így jöttünk Kanadába…

 

Baraksó János, Vancouver, BC

 

1956-ban a soproni egyetem erdőmérnöki karának 23 éves hallgatója voltam. Október 22-én elmentünk egy MEFESZ gyűlésre a Sotex Kultúrházba, ahol megszavaztuk, hogy támogatjuk a forradalmi követelményeket, amelyeket 12 pontban foglaltunk össze. Másnap néma felvonulást szerveztünk „Együtt a lengyelekkel!” jelszóval… A nagy esemény valójában november 4-én kezdődött, amikor korán reggel mindenkit behívtak, mert jöttek az oroszok. Akkor már pontosan tudtuk mi is, hogy mi a helyzet, hiszen a rádiót állandóan hallgattuk. Egy katonai teherautóban kivittek Kópházára, ahol Jandó Tibi barátommal egy golyószórót és négy katonával két ágyút is kaptunk. Már messziről hallottuk az orosz tankok dübörgését. Az ágyúkezelők riasztólövést akartak leadni, de nem sültek el az ágyúk. Mikor a tankok közel értek, egy magyar katonatiszt a tankból kikiáltott, hogy: „Ne lőjetek, ne lőjetek, senki ne lőjön!” Amikor kiszálltak, akkor döbbentünk rá, hogy valójában ők oroszok voltak, akik  azonnal rámentek a tankokkal a két ágyú talpfájára. Csak később jöttünk rá, hogy valakik mindkét ágyúból  kivették a gyújtószeget, mielőtt átadták nekünk. Amikor ráeszméltünk, hogy mi történt, rémülten feloszlott a társaság, menekült mindenki, amerre látott. Mi többen a hegyoldal felé vettük az irányt, ahol végül egy kis présházban húzódtunk meg, ott töltöttük az estét. Közben egy-két ember visszalopakodott az egyetem konyhájára, hogy valamiféle ennivalót hozzon, ugyanis korgott a gyomrunk az ürességtől. Két leány is volt közöttünk, akik mint nővérek szolgáltak, ők is visszamentek az egyetemi szállóra. Tizedmagammal eldöntöttünk, hogy nem várakozunk ott tétlenül tovább, átmegyünk inkább Ausztriába, hiszen már csak idő kérdése volt, hogy mikor találnak ránk. A gránátokat, golyószórókat nem tudtuk magunkkal vinni, azokat eldugtuk a gerenda fölé. Csak úgy, ahogy voltunk, éjfélkor elindultunk…

 

Csermely Péter, Toronto, ON

 

Tíz és fél éves voltam a forradalom idején… A Villányi út végén, a Feneketlen tó és a Széll Kálmán tér környékén laktunk. A nagynéném és nagymamám lakása a Margit körúton, az akkori Mártírok útján, a Szász Károly utca sarkán volt. Október 23-án éppen ott voltam náluk, tőlük a Bem szobor mindössze három utcányira volt. Véletlenül keveredtem oda, mert szokás szerint mi, gyerekek, a városban magunkra járkáltunk, fizetés nélkül lógtunk a villamoson. Koradélután kezdett gyülekezni a nép a Bem szobornál. Aztán a nagy történelmi események előtt haza kellett mennem. Így voltam is ott a nagy színhelyen, meg nem is.

 

Egy nap a Villányi úton ténferegtem a lakótelep előtt, mikor elrobogott egy teherautó, és röplapokat szórtak ki belőle. Egyet felvettem és elolvastam. A forradalom követeléseit tartalmazta. Gondoltam, hogy így csak utcai szemét lesz belőlük, hát összeszedtem, amennyit tudtam, és kézbe adogattam a járókelőknek. Ez volt az én apró, aktív hozzájárulásom a forradalomhoz… A torontói Rákóczi Alapítvány ötvenedik évfordulóra összerakott egy húsz molinóból álló mozgó bemutatót, amit sokszor kiállítottunk… Az egyik képnél meghűlt bennem a vér, mert valami olyasmi tárult elém, amit réges-régen elfelejtettem: egy kiégett tank a Móricz Zsigmond körtér és a Villányi út találkozásánál. Egy üszkös, szenes test lóg ki belőle. Mellette fekszik egy másik… Én azt gyermekként a valóságban láttam! Ötven évig egyszer sem gondoltam erre a jelenetre, de amikor megpillantottam a fotón, egyszerre belém nyilallt a felismerés. Eszembe jut egy másik budapesti mozzanat: a Móricz Zsigmond körtéren, ahol a kiégett tankok vesztegeltek, volt egy betört ablakú kis ékszerüzlet. Párszor elmentem az üzlet előtt, de semmi nem hiányzott a kirakatból, sőt egy héttel később az ajtó előtt volt egy kosár, rajta kézzel írott szöveg, hogy „A forradalmárok megsegítésére.” Emlékszem tisztán a bordó százforintosokra. Az emberek mentek a járdán és senki nem vett ki belőle, hanem mindenki dobott bele valamit…

 

Csordás László és Jolán, Vancouver, BC

 

László: Október 23-án délután mindenki korábban eljött a gyárból, mert hallottuk, hogy tüntetés lesz a Körúton. Én is csatlakoztam a tömeghez, de fogalmunk nem volt arról, hogy mi kezdődik, békés felvonulásnak tűnt az egész. Onnan elmentünk a Hősök terére, megvártunk, amíg a Sztálin-szobrot ledöntötték. Annak a hangja még most is itt van a fülemben, amikor a láncot rárakták a roncsokra és csikorogva elhúzták egy teherautóval. Az hatalmas dolog volt!

 

Jolán: Lelkesedtünk. Én is a városban dolgoztam, láttam a sok fiatalt az utcán, mindenki szabadon beszélt. Azelőtt még gondolkoznunk is tilos volt dolgokról… Ez olyan eufóriát adott nekem, hogy szinte a felhőkben jártam. Ilyen lelkiállapotban mentem haza, a Damjanich utca végére. Izgatottan vártam Lacit, akivel sokáig beszélgettünk a történtekről. Estére már a levegőben is benne volt a fojtott izgalom…

 

L.: Másnap általános sztrájkot hirdettek, mindenki az utcán volt. Hömpölygött a békés tömeg, nem fenyegetőzött senki… Eufória -, igen, az volt.

 

J.: Senkinek eszébe nem jutott akkor, hogy elhagyja az országot.

 

L.: Munkába menet reggel már lent voltam a Damjanich u. és a Városliget sarkán, amikor meghallottuk a lövöldözéseket. Nem tudtuk felfogni, hogy mi történik.

 

J.: Később jutott el hozzánk a híre, hogy mi történt a Rádiónál. Nagyon rossz volt a hírközlés, a szüleinkkel sem tudtunk rendesen érintkezni… Amikor az orosz tankok bejöttek, akkor nagyon féltünk. Mindenki lehúzódott a pincékbe, találatot is kapott a házunk… Azokban a napokban vártunk, vártuk a csodát Nyugattól. Laci látta a romokban heverő Budapestet, és egyszer azzal jött haza, hogy itt már tovább nem maradhatunk. Közben újra elindult a kommunista propaganda a rádióban is. Ugyanabban a percben döntöttük el – anélkül, hogy összebeszéltünk volna -, hogy mi nem bírunk tovább élni a visszatérő kommunizmusban! December 1-én keltünk útra, nem vittünk magunkkal semmit egy-egy fogkefén kívül…

 

Dr. Diósady Levente, Toronto, ON

 

Akkor tizenhárom éves voltam, nyolcadik elemibe jártam… október 23-án is este hat óra után fejeződött be a tanítás. Hallottuk, hogy van valami mozgolódás a közeli Marx téren, tehát néhány sráccal kisétáltunk oda. Valóban, hemzsegett a tömeg a téren! Valaki berúgta a Szikra üzlet kirakatát, amelyben a kommunista kiadványokat árulták, az emberek azonnal nekiugrottak, mindent kirámoltak az utcára és meggyújtották a könyveket. Ez a kép megjelent a nyugati újságokban is. Akkor mi, srácok azt gondoltuk, hogy jó lesz, ha haza indulunk, máskülönben otthon balhé lesz… Különösen hatottak ránk, gyerekekre, a körúton a nemzetőr karszalagos fiatal egyetemisták… Negyedikén megint hallottuk a lövöldözést… (Levente édesapja visszaemlékezéseiből idézünk: „… December 6-án elvitt az ÁVO, miközben keresték "a ládát". Ezért az egész házat padlástól pincéig átkutatták. Nem tudom, hova vittek, de ott összezártak egy fiatalabb alakkal. Az elmondta, hogy mi mindent elkövetett, míg elkapták, nyilván provokátor volt. Közben érdeklődött az aktivitásomról is, mert oda csak nagy dolgokért vitték be az embert. Mondtam, hogy én még kis dolgokat sem csináltam, nemhogy nagyokat. Közben megkezdték a kihallgatásomat, egy erős lámpával világítva a szemembe – nagyon udvariasan –, faggattak, merre jártam a forradalom alatt, kikkel beszéltem személyesen vagy telefonon. Időnként bejött egy társuk, és kérdezte, hogy megvannak-e már a ládák, amiből feltételezhető, hogy azt hitték, hogy fegyvereket hoztak nekem. Faggattak, hogy van-e kapcsolatom a Vörös Kereszttel. Az összes igazolványainkat elhozták, s Inciében benne volt, hogy mint tanárnő elvégezte a Vörös Keresztes tanfolyamot. Véletlenül eszembe jutott, hogy november harmadikán felhívott Vető Gyuszi, aki visszajött Pestre egy Vörös Keresztes gyógyszeres szállítmánnyal, miután kivitte feleségét, Gizit, Bécsbe. Ő Leventének hozott egy kis ajándékcsomagot: narancsot és csokoládét, amit másnap adott volna át egy közeli szállodában... Másnap betörtek az oroszok, és a találkozó elmaradt. A kihallgatók hirtelen felfigyeltek... Vető a Béke szállóban szállt meg, ahol a telefonját lehallgatták, s a kettőnk beszédét úgy értelmezték, hogy fegyvereket hoztak, s azokat majd én eljuttatom a harcoló ifjúságnak, a „leventéknek.” Ezek után visszavittek a zárkámba, s miután ellenőrizték, hogy amit mondtam, megfelel a valóságnak, szabadon engedtek...”)

A családommal december 30-ról 31-re virradó éjjel lógtunk meg Magyarországról…

 

Draskóy György, Vancouver, BC

 

Október 23-án a budapesti Ganz Gyárban dolgoztam, amikor Ludovikás tisztek jöttek be és hívtak bennünket a Bem szoborhoz tüntetni. Amikor annak vége lett, egy teherautón a Rádióhoz mentünk, később a Széna-térre, ahol a Szabó bácsi csoportjához csatlakoztunk. Ott találkoztam Hajdú Csabával. Akkor az történt, hogy egy géppisztolyos orosz elfogott, de mielőtt felraktak volna a teherautóra, Csaba elszaladt, hívott a Ganz gyárból egy lányt, aki tudott oroszul. A lány el kezdett kiabálni, hogy én munkába küldtelek, te meg csavarogsz, és karomnál fogva kirángatott az orosz kezéből. Tehát lényegében Csabának köszönhetem, hogy ma itt vagyok. Azután zajlottak az események. A Ganzban én foglaltam le a személyzeti osztályt. Ezért is, meg a forradalomban való részvételemért a rendőrség később keresett. Nem akartam a szabadságomat elveszteni, december 2-án elindultam, 3-án pedig elhagytam az országot. 26 éves voltam. Mentem én gyalog, buszon, ökrös szekéren – Jugoszlávia felé, mert a jugoszláv határon volt agronómus az apám, akkor rakodó munkásként dolgozott. Munkásszálláson lakott, ott töltöttem egy éjszakát, jól kibeszélhettük magunkat. Adott nekem egy címet, ahová el is mentem, s mivel nem volt senki otthon, leültem a szobában és vártam. Mikor előkerültek a háziak, elindítottak a határ felé, frissen szántóföldeken keresztül, amire friss hó hullott, latyakos, nehéz terep volt, nem tudtam tájékozódni, benedvesítettem az arcomat, és figyeltem, honnan fúj a szél. Ez volt az egyetlen „iránytűm.” Abból tudtam meg, hogy átértünk a határon, hogy az első ház, amit láttunk, rendkívül rendezett volt. Apámnak egy segédtisztje és a kocsisnak az öccse is volt velem. Bekopogtunk abba a tiszta házba, a gazda mindjárt elszaladt a rendőrségért értesíteni, hogy menedékjogot szeretnénk kérni. A határőrök rendesek voltak megfelezték az ételüket velünk, még szalonnával is megetettek. Másnap reggel egy magyarul beszélő rendőrtiszt bekísért bennünket a zombori börtönbe, ott többször kihallgattak. Enni egy kocsmába kísértek, ahol minden alkalommal adtak egy kupica slibovicát is. Semleges dolgokat kérdeztek, vidáman zajlott a kihallgatás a Slibovica hatására. Zomborból átvittek bennünket egy melencei volt gyermeküdülőbe. Ott már drótkerítést húztak körénk, a helybeliekkel nem volt szabad érintkeznünk…

 

Dr. Dreisziger Nándor, Kingston, ON

 

Mi történt velünk az 56-os forradalom idején? Nem sok. A forradalom kitörése előtti napon egy csoportos fénykép készült a csornai színházi műkedvelőkről. A képen rajta van apám és idős Áder János is, Áder János jelenlegi magyar köztársasági elnök édesapja. Arra is emlékszem, hogy pár nap múlva ott voltam Csorna főterén, amikor egy magas ház tetejéről pár fiatalember leverte a vörös csillagot. De abból kimaradtam, amikor fiú iskolatársaim elmentek a leányzárdába, hogy követeljék az ott lakó lányok szabadon bocsájtását.  Az összegyűlt fiúkat egy tanárnő meggyőzte, hogy a lányok nem rabok, tehát nem is kell szabadon engedni őket… novemberben egy napon. Eljött hozzánk apám egy ismerőse, Csillag József. A látogató elmondta szüleimnek, hogy megszervezték a csornai zsidó hitközség tagjainak a csoportos menekítését. Már rendeltek teherautókat, amelyeken a családokat a határhoz szállítják, ahol a lepénzelt határőrök átsegítik őket Ausztriába. Nem akarunk-e mi is velük menni? - kérdezte Csillag József.

Ez az ajánlat valószínű szüleim ama tettének volt köszönhető, hogy 12 évvel azelőtt ők segítették annak a csornai zsidó családnak a megmentését, akik így elkerülték az Auschwitzba való deportálást. Ezt a helybeli zsidók vezetői sem felejtették el!...

Aznap éjjel megjelent az udvarunkban egy teherautó. Majdnem tele volt. Mindenki csendben volt, az emberek nem beszéltek, csak egy baba sírását lehetett hallani. A teherautó a fő utakat elkerülve jutott a határhoz, ahol magyar határőrök siettettek át bennünket egy rögtönzött hídon, aminek a másik oldalán már osztrák egyenruhás emberek vártak ránk. Még akkor éjjel bekerültünk egy Pomogy/ Pamhagen nevű faluba. Ott egy iskolában fogadtak bennünket, majd egy magyar parasztcsaládhoz kerültünk, hogy reggelig pár órát még ágyban pihenhessünk.

 

Fábián Lajos, Vancouver, BC

 

Október 23-án délután Budapest utcáin kószáltam, és akikkel találkoztam, mindenki azt újságolta, hogy a Parlament előtt nagy tömeg gyűlt össze, és általános tüntetés lesz. Eléggé nyugtalanok voltunk. Késő délután a Madách utca sarkán az emberek százasával, sorban elindultak a Múzeum Krt. felé, kiabálva, hogy „Aki magyar, jöjjön velünk!” Ez hatott mindenkire, mert aki addig nem volt a sorokban, az is csatlakozott hozzájuk. Természetesen, azonnal beálltam én is, és akkor tudtam meg, hogy tulajdonképpen a legfontosabb követelés az oroszoktól való megszabadulás, vagyis a teljes szabadság. De nem akart senki harcot! Felszólították a hatalmon levő vezetőket, hogy mondjanak le, és vonják ki az orosz csapatokat hazánkból, mert függetlenek akarunk lenni úgy, mint Ausztria. Késő este ott, a Múzeum körúton egyszer csak szirénázás hallatszott, mentőautók sora robogott a Múzeum elé, és ahogy megálltak, kiugrottak a fegyveresek belőle és elkezdődött a lövöldözés. Körülöttem is estek el emberek, közben hallottuk, hogy ’Meneküljetek, ahogy lehet!” Mindenki próbált elszaladni, én is. Villamosforgalom akkor már nem volt, a buszok is álltak, nekem Kispestre kellett volna jutnom. Éjjel későn értem haza gyalog. Elmondtam mindenkinek, hogy mi történik a belvárosban. Másnap semmilyen buszforgalom nem volt, de amikor beértünk a városba, láttuk, hogy az éjszaka folyamán milyen borzasztó dolgot végzett a lövöldözés, és azt is hallottuk, hogy már a hadsereg és a rendőrség nagy része is átállt a felkelők oldalára. A következő napokban valóban hihetetlen csodák történtek, amikor győzött a forradalom! Abban a tíz-tizennégy napban az emberek addig soha nem tapasztalt szeretettel nem fordultak egymáshoz, segítették egymást, összefogtak.

 

Farkas László, Ottawa, ON

 

November 4.

Hajnalban felébredek ágyúdörgés hangjára… Az átkozott ruszkik visszajöttek! Gyorsan felöltözöm és megyek be a belvárosba. Az unokanővérem, Manci ott lakik, bekapok vele egy kávét és a lakótársával, Katival elindulunk. Velük szemben, az ELTE Jogi Karán a forradalmi bizottság fegyvereket oszt. Felfegyverkezem: puska, lőszer, gránát és Nemzetőr fegyvertartási igazolvány. Elindulok keletre a Kossuth utca felé… Hallom, hogy a Kilián laktanyánál nagy a fegyveres ellenállás… Mellékutcákon megyek arrafelé, próbálom őket elérni. Eljutok a Gutemberg-térig, de annak bejáratánál, a Kölcsei utcában egy orosz tank van, és mindenre lő, ami mozog. Már van is két lelőtt civil a téren - az egyik egy 14 éves leány, aki még mozog. Két fehér kabátos fiú kirohan egy mentő ággyal, hogy bevigyék. A tankban lévő ruszkik géppuskatűzzel mindkettőt leterítik…

November 5.

Reggel, ahogy kilépek a Harris közi ház kapuján, hirtelen egy fegyveres csoport vesz körül és rám fogják a fegyvereiket. Vörös karszalagos ruszkik és “pufajkások” mind.

Lefegyvereznek, és a ruszkik átadnak a pufajkásoknak. Azok a Magyar Munkás és Paraszt Párt nevében letartóztatnak. Az új párt ettől kezdve a Magyar Nép Köztársaságnak a kizárólagos irányító szerve, a “pufajkások” pedig az új munkásőrség… Lassan elkezdődnek a kihallgatások… Van, akit később visszahoznak - véresen. Mások végleg eltűnnek. A terem vizelet- és vérszagú lesz… Nem kérdeznek semmit. Leveszik a gumibotokat egy polcról, ahol más vallató eszközök is vannak. Ütnek-vernek vagy 15 percig – meglehet, hogy tovább. Az idő megáll. Csak a fájdalom létezik… Hirtelen arra ocsúdom, hogy egy ember a géppisztolya csövével terel a folyóson. A rendőrök szürke egyenruhája van rajta. Nincs senki körülöttünk. Megint eszembe jut, hogy megpróbálom elvenni tőle a fegyvert. Lelövöm, ha sikerül, így legalább egyet magammal viszek. Az agyam még mindig ködben van. Aztán rájövök, hogy a rendőr beszél hozzám. Mondja a becenevemet: Laci, Laci… Lassan felismerem: ő az egyik kedvenc bokszoló társam! Mondja, hogy nem akar levinni a pincébe, mert ott agyonlövik a foglyokat. Az ő műszakjának vége. Ezt ő nem tudja tovább csinálni. Innen egyenesen Ausztriába megy. Azt mondja, hogy hátra visz, ahol a nagy acélajtó a Nádor utcára nyílik. Oda érünk és gyorsan kilök az ajtón. Rám szól: “Szaladj, Laci, az életed függ tőle.” … Ildikó nem válaszol a kopogásomra… A szomszéd … beránt az ajtón. Szó nélkül a kezembe nyom egy nagy adag pálinkát… Idegesen és szomorúan néz... Ad még egy nagy adag pálinkát. Bekapom. Végre megszólal: “Lacikám, sajnálom, hogy ezt a hírt nekem kell közölnöm veled, de Ildikó halott.” Leülök. A világ forog velem. János bácsi folytatja: “Ildikó 6 hetes terhes volt.” A szívem majdnem megáll. Csak annyit tudok kinyögni: “Hogy történt?”

Fulladozva mondja: “Sorban állt kenyérért a Körúton. Egy szovjet tank jött arra, és tüzet nyitott rájuk. Vagy húszan meghaltak. Ildikó és a jövendő gyermeked köztük volt.”

 

Dr. Felkai Ferenc, Toronto, ON

 

A gyenge fényben megláttam egy zöld tankot - az dörömbölt félelmetesen a villamos pálya makadám kövein, és száguldott át a Kálvin téren a Múzeum Körútra. A tömeg hirtelen szétvált a tank előtt – a Múzeum körút percek alatt üres lett. Én egy épület kapujában próbáltam elbújni. A tankon nem volt se jel, se zászló, csak a “T-34”- t felirat látszott. Ahogy hernyótalpai csúsztak a körúti köveken fülrepesztő zajjal, a tömeg, mint egykor a Vörös-tenger, kinyílt, majd újra bezárult a távolodó tank mögött. Kérdeztük - milyen tank, hova megy? Biztos a Rádiót védeni.

 

Soha nem felejtem el a következő pillanatokat: a Nemzeti Múzeum előtt csörömpölt a harckocsi – nem volt egy lélek se az utcán. Majdnem elérte a Rádió utcáját, a Bródy Sándor utcát. Akkor hirtelen egy suhanc kifutott a körút közepére és rohant a tank felé egy magyar zászlóval a kezében. Az alig 20-30 méteres futás örökre tartott - vártuk a lövést. Volt rajta a szörnyű járművön egy szám is, de az nem árulta el, hogy magyar-e vagy szovjet. Csak csörtetett tovább. Amikor a suhanc elérte, hátulról próbált felmászni rá. Minden pillanatban vártuk: most lövik le. A kegyetlen zajon keresztül nem hallottuk a lövöldözést. A suhanc hátulról fölugrott a tankra és próbálta kitűzni rá a magyar zászlót. Ott állt, kapaszkodott az ismeretlen, mozgó harckocsin - egyedül. Ekkor kinyílt a gép teteje. Most fogják lelőni! – gondoltam a kapu alatt remegve. Óriási meglepetésemre, megláttam a tankból egy izmos kezet kinyúlni - a páncélos kezet fogott a magyar zászlós fiúval! Aztán lassan megállt a gép, a magyar zászló lobogott az antennáján. A páncélosok integettek. A tömeg kiabált, tapsolt és rohant a tankot köszönteni... Később a T-34-es betörte a Rádió kapuját. Nagy lövöldözés kezdődött - a Rádiótól. Közben a felkelők is kaptak fegyvert. Szovjet katonát még nem láttunk akkor. Kezdték hozni a halottakat.

 

Hajdú Csaba, Vancouver, BC

 

1956 októberében minden hétvégét Pesten töltöttem. Gyónon erdészként dolgoztam, Budapesttől 60 km-re. Egy pesti barátom nálam vakációzott, élvezte a természetet, amíg én dolgoztam. A forradalom kitörése az első napon hihetetlennek tűnt, bizalmatlanul fogadta a híreket a falu népe velem együtt. A második nap már másképp kezdtük értékelni az eseményeket. Akkor már Gyónon is forradalom volt. Mi harmadik nap autóstoppal visszamentünk Pestre. Szemtanúi voltunk a Life Magazine világhírű fényképével hitelesített eseményeknek, láttuk a lábuknál felakasztott ÁVO-sokat a pártközpont terén. Bementünk a Műegyetemre a forradalom diák vezetőit tudatni a Budapest felé özönlő orosz harckocsikról, és elmondtuk nekik, hány gyalogos szállítót számoltunk össze a 4-es országúton…

November 4. hajnalban őrség után, talán fél ötkor, hatalmas robbanásra riadtunk. Ezt hosszas ágyútűz követte. Nem tudom, hogy kezdetben mire lőttek, de ráébredtünk, hogy megkezdődött az orosz támadás, bevetették azokat a katonákat, akiket mi számláltunk össze az országút mentén napokkal azelőtt… Mi negyedikén a Ganz gyárból átmentünk a Széna térre, ahol többszáz ember gyűlt össze, többnyire fiatalok, az ún. pesti srácok. Szabó bácsi parancsnoksága alatt készültünk védekezni a Vörös Hadsereg ellen, számítva, ámbár meddőn, a szabad Nyugat sürgős segítő beavatkozására – mind politikai, mind fegyveres szinten. Ebben a hitben ringatott a Szabad Európa Rádió már évek óta. A Margit körúti fogház felső emeletén rendezkedtünk be, kézi fegyverekkel, géppisztolyokkal, kézigránátokkal felszerelkezve, amelyeket számításaink szerint a tankok lánctalpai alá lehet dobni. Volt egy géppuskánk is, de más semmi. Hosszú ideig csak vártunk, hallgattuk a nehéz tüzérségi lövedékek pusztításait, amint lőtték a Várat. Az Országos Levéltár kigyulladt és napokig égett. Délután jött a Vérmező felől három tank és egy oldalkocsis motoros. Oktalan sortűz fogadta őket, a motoros odaveszett, a tankok pedig átrobogtak, majd visszafordították az ágyúcsöveiket és szétlőttek mindent, többek között a mi sarokszobánkat is. Amíg nem tapasztalja az ember, el sem hinné, milyen gyorsan tud robogni egy tank, ami csupán egy idétlen, nehéz vasláda. Mi a gránátos ládáinkat lehordtuk a pincébe, ott ültünk a robbanószereinken. Egy ágyúgolyó kapu-méretű szakadékot ütött a Margit körút túlsó oldalán, nekünk el kellett menekülnünk. A Ganzon keresztül, hason csúszva, hosszú kínlódás után kerültünk ki. A városmajori Csaba utcában egy orosz tank rám lőtt, a bátyám rántott be egy kapualjba, így maradtam életben…

 

Jandó Tibor, Nanaimo, BC

 

A Soproni Erdőmérnöki Főiskola IV. éves hallgatójaként, a forradalom napjaiban nem gondoltam világutazásra. Az októberi fordulat úgy kezdődött nálunk is, mint Budapesten: a professzorainkkal együtt felvonultunk. Először a lengyel események mellett álltunk ki, rokonszenvünkről biztosítva őket. Közben hallottuk, hogy mi történik a fővárosban. Elhatároztuk, hogy mi is segítjük a pesti megmozdulásokat. Összeállítottuk a kiáltványunkat, a pestiekéhez hasonlót. Viszont Sopronban harcok nem voltak! Ezért ez az időszak úgy maradt fenn a történelemben, mint a vér nélküli forradalom...

 

Emlékszem Nagy Imre kétségbeesett segélykérő rádióbeszédére, amelyet a Nyugathoz intézett november 4. hajnali óráiban… Aztán az oroszok elfoglalták Budapestet, és ezzel megkezdődött a forradalom leverése. November 4-én délután elértek Sopronig. Ekkor a forradalmi bizottság megszervezett bennünket Sopron megvédésére. Többszázunkat elláttak fegyverrel és kivittek a város külső határára, Balf falu mellé, azzal a feladattal, hogy megállítsuk a szovjet inváziót. Még egy ágyúnk is volt, amit felállítottunk a Győr felől jövő főúton. Sajnos, utólag kiderült, hogy akik nekünk átadták az ágyút, azok kiszedték az ágyúból az ütőszeget. Ez volt az egyetlen akciónk az oroszokkal való ellenállásban. Ez is vér nélkül zajlott le... Amikor láttuk, hogy valaki az úton egy szovjet tiszttel beszélget, a csoportunk pedig a szélrózsa minden irányába menekül, tizedmagammal felmentünk egy szőlőhegyre, ahol nyitva találtunk egy pincét. Oda behúzódtunk, és megbeszéltük, hogy mi legyen a sorsunk: visszamenjünk Sopronba vagy pedig kimenjünk Ausztriába? Ausztria mellett döntöttünk… A soproni egyetemről kb. négyszázan mentünk ki, tehát több mint fele a hallgatóknak elmenekült. Ezek közül kétszázan voltunk erdőmérnök szakos hallgatók. Huszonöt professzor családostól szintén Ausztriában kötött ki. Az egyetem dékánja, Dr. Roller Kálmán, végig velünk maradt, mert kötelességének érezte, hogy együtt tartsa a diákjait. Ő azonnal el kezdett levelezni különböző egyetemekkel, érdeklődött, hogy hol folytathatnánk a tanulmányainkat. Kapott válaszokat nemcsak Ausztriából, hanem az Egyesült Államokból, Ausztráliából is, de egyiket sem találtuk megfelelőnek. Váratlanul, mint megváltó angyal, jött a kanadai követségtől egy küldöttség azzal, hogy ők befogadják egész csoportunkat. Megjelent Mr. Pickersgill menekültügyi és bevándorlási miniszter, Mr. Cox, Kanada akkori ausztriai nagykövete. Tárgyaltak Dr. Roller Kálmánnal, és felajánlották, hogy Kanada egységes csoportként elfogad bennünket, és a vancouveri egyetemen magyarul befejezhetjük tanulmányainkat. Ezt az ajánlatot a diákság elfogadta. Tanáraink mindvégig kitartottak mellettünk, míg az utolsó évfolyam is megkapta a diplomáját. 1961-ben a Sopron divízió a vancouveri egyetemen megszűnt…

 

(folytatjuk)

 

Részletek a kanadai emigrációba kényszerültek vallomásaiból: Dancs Rózsa: Add tovább a lángot! c. könyvének szereplői. Antológia Kiadó, Lakitelek, 2017