Kaleidoszkóp Hagyományőrző Klub

A Kalejdoszkóp egyetlen célja anyanyelvünk ápolása, megtartása az idegenségben. “Anyanyelvünk létünk bére”, irta versében Bartis Ferenc, a szárhegyi születésű, Budapesten elhunyt költőnk. Az a nyelv, amelyet egy Párizsban megtartott nyelvészeti konferencián a világ mintegy 6000 nyelve közül a leggazdagabb és legárnyaltabb 30 nyelve közé soroltak a nyelvészek. A kiválasztott 30 nyelvet is rangsorolták, és ennek eredményeképpen a Magyar az 5. helyre került. Hogy nehéz leforditani a Magyar verset? Igaz, mert éppenséggel az az árnyalati gazdagság hiányzik a többi nyelvből, ami a miénk sajátja. Ennek ellenére meg kell próbálnunk más nemzetek felé is megmutatni, hogy miben áll igazi gazdagságunk – ezért két nyelvű a folyóirat. A zene, a képzőművészetek nyelve egyetemes, és hány művészünk van, akikre büszkék lehetünk!

 

A Kalejdoszkóp-Kaleidoscope című magyar-angol kulturális folyóiratot 1998-ban Telch Dancs Rózsa Árpád Akadémia- és Szervátiusz Jenő-díjas író, szerkesztő, tanár alapította. A lap arra vállalkozott, hogy az irodalom, a művészetek, a hiteles történetírás eszközeivel szolgálja az idegenbe szakadt magyarságot, segítse anyanyelvű kultúránk, történelmünk értékeinek a megismerését, anyanyelvünk megtartását a második, harmadik nemzedék körében is, népszerűsítse a magyar géniuszt az angol nyelvű társadalomban. A folyóirat munkatársai abban hisznek, hogy a magyar nemzet egységének megteremtésében, a nemzet fennmaradásában a kultúrának, az irodalomnak missziós szerepe van.

 

A lap Észak-Amerika egyetlen kétnyelvű, a legmagasabb szellemi igényeket kielégítő szellemi műhelyévé vált, amely az emigrációban, a már magyarul nem beszélő második, harmadik nemzedék tagjaihoz és az angol nyelvű társadalomhoz is töretlen hittel sugározza közös nemzeti értékeinket.

 

Szerzői, munkatársai olyan írók, költők, újságírók, történészek, akik nemcsak az amerikai földrészről, hanem az összmagyarság tagjai közül küldik írásaikat az anyaországból és az elcsatolt területekről is.

 

A folyóirat égisze alatt működik a Kaleidoszkóp Hagyományőrző Klub, melynek célja, hogy művészeti (irodalmi, képzőművészeti) alkotásokkal szolgálja a magyar és egyetemes szellemi és kulturális értékek közvetítését, elősegítve ezzel is a keresztény-polgári értékrend megtartását, a nemzeti öntudat erősítését, az egyetemes magyar kulturális termékek színvonalas közvetítésével tartalommal töltse meg és erősítse a nemzeti és kulturális identitást, közreműködjön az emigrációban élő magyar nemzeti közösségek azonosságtudatának, anyanyelvének, kultúrájának megőrzésében, segítse a kulturális hátrány, a szellemi-lelki szegénység és élményhiány miatt jelentkező nyelvi nehézségek leküzdését, lehetőséget teremtsen az emigrációban alkotó, szakmai és művészi értékeket teremtő honfitársainknak, akiknek neve, munkája csak így válik ismertté, segítse a helyi közösségek és az óhazai magyarok közötti közvetlen kapcsolat fenntartását hazai személyiségek meghívásával, programok szervezésével, nemzeti ünnepeinkre való emlékezéssel. Az anyagi lehetőségei függvényében szervez kulturális rendezvényeket, irodalmi esteket, könyvbemutatókat, koncerteket.

 

 

 

Kötődések

 

„Valahol valami eltörött,

Valahol valami nincsen rendjén.” (Dsida Jenő)

 

Gyermek számára nincs különbség a szülőföld és a haza között, mert mindkettő otthont jelent, ha otthont nyújt neki. Ha a dombok aljában viruló hóvirág fehér mosolya felmelegíti arcomat, akkor a domb tájéka az otthonom. Ha a sétatéri orgonafák rám bólintanak ismerős cinkosan, akkor tudom, hogy szerelmes álmaimra igennel felelnek, mert meglesték az alkonyatban kedvesem simogatását. Orgonaillatos városok így lesznek otthonommá.

 

Ha titokzatos balladák nyomában kutatva feljajdul a lelkem, máris otthonom a táj, amelynek mélységeibe Kőmíves Kelemenné asszony sikolya fulladt bele, Kádár Kata szerelmes bánata, Budai Ilona bünhődése. Igen, gyermekkorban otthon a szülőföld, természetesen és eredendően az. Serdülve hazának nevezzük. Magunkba fogadjuk futó záporok után megifjodó fenyőinek sötétzöld titkokat susogó fuvallatát, a perzselő nyárelők kaszás, szénaboglyás buja gazdagságát, rejtelmesen kedves ajándékait az őszi beérésnek és a csipkerózsikás álomba zsibbadt téli estéinek, amelyekkel minket behálóz. Mint anyánk terített asztalán a mindennapi frissen szelt kenyeret, úgy fogadjuk el mindenét. De amiképpen a serdülő fellázad az anyai tökéletesség ellen, mert ezernyi másságot vesz észre a mindenét áttestáló, de magát meg nem váltható szülőben, ugyanúgy megváltoznak a hazával szembeni elvárásaink is. A legtöbbet kívánjuk tőle: a szabadságot.

 

És aztán észrevesszük lassan, hogy éppen azt nem adja, nem adhatja meg, mert pontosan az nincsen neki.Ez a szépséghibája, de mert gyönyörű egyébként, kendőzi ezt, hogy ne csalatkozzék idejekorán benne, aki őt szereti. Mint a meddőségre kázhoztatott szép asszonyok. Kínkeserves a szerelmes gyermek felfedezése, mert a hóvirág ama domb aljában szabadságot hazudva mosolygott az arcába, csupán türelmes várakozásra intett. „Érj meg rá, gyermekem, majd megkapod”, ígérte. Az orgonabokrok illatfelhőiben is a szabadság kínálta önmagát, és mi nem tudtuk még, hogy gyökereit régen elmetszették már a csimaszként alattomosan gyilkoló, sunyító kukacok. Mire felnőttünk, a szabadság illuziója is elszivárgott. Vele zsugorodott össze a reménykedésünk, a szeretetünk megbocsájtássá szelídült, majd szánakozássá, keserű, tehetetlen dühvé, mert nem segíthetünk rajta és magunkon. Váratlanul akadt fel könnyeink szűrőjén a csodaszarvas csalogató képe. Könnyeinkkel sósítottuk az agyagot, hogy kenyér íze legyen, miközben vágtattunk a csodaszarvas nyomában belekiabálva a szélbe, hogy magunkkal visszük őt is, visszajövünk érte. Csak érjük utol azt a csodaszarvast... Lassan hó lepi be a nyomunkat is, alatta pedig elpusztul az orgonabokor hajszálgyökere...

"Nincs más haza, csak az anyanyelv"

                                       Márai Sándor