Kaleidoszkóp Hagyományőrző Klub

Az én '56-om

 

Csermely Péter emlékezik

... Tíz és fél éves voltam a forradalom idején. Egy tíz éves fiú nem úgy észre azokat az eseményeket, amelyek zajlanak körülötte, mintha történelmet élne át, inkább azt látja, hogy egyik napról a másikra érdekes vagy furcsa dolgok történnek, amelyek szokatlanok, éppen ezért izgalmasak a számára. Gyermekként ’56-ot én kalandnak éltem meg, ez maradt az akkori, személyes benyomásom.

 

A Villányi út végén, a Feneketlen tó és a Széll Kálmán tér környékén laktunk. A nagynéném és nagymamám lakása a Margit körúton, az akkori Mártírok útján, a Szász Károly utca sarkán volt. Október 23-án éppen ott voltam náluk, tőlük a Bem szobor mindössze három utcányira volt. Véletlenül keveredtem oda, mert szokás szerint mi, gyerekek, a városban magunkra járkáltunk, fizetés nélkül lógtunk a villamoson. Koradélután kezdett gyülekezni a nép a Bem szobornál. Aztán a nagy történelmi események előtt haza kellett mennem. Így voltam is ott a nagy színhelyen, meg nem is.

 

Egy nap a Villányi úton ténferegtem a lakótelep előtt, mikor elrobogott egy teherautó, és röplapokat szórtak ki belőle. Egyet felvettem és elolvastam. A forradalom követeléseit tartalmazta. Gondoltam, hogy így csak utcai szemét lesz belőlük, hát összeszedtem, amennyit tudtam, és kézbe adogattam a járókelőknek. Ez volt az én apró, aktív hozzájárulásom a forradalomhoz.

 

Az első emeleti lakásunk északnyugat felé nézett, ama bizonyos Sziklaközpont (erősített párt-bunkerok) felé. Egyik este komoly harc alakult ott ki, amikor a központot megtámadták. Aznap a házból mindenki a pincébe menekült, kivéve minket. Másnap reggel anyám mondta, hogy komoly tűzharc volt, amit én szépen átaludtam.

 

A torontói Rákóczi Alapítvány ötvenedik évfordulóra összerakott egy húsz molinóból álló mozgó bemutatót, amit jó párszor kiállítottunk, legutóbb Edmontonban. Lukács Tibi barátomnak egy alkalommal segítettem felállítani a molinókat. Az egyik képnél meghűlt bennem a vér, mert valami olyasmi tárult elém, amit réges-régen elfelejtettem. Egy képen egy kiégett tank látható a Móricz Zsigmond körtér és a Villányi út találkozásánál. Egy üszkös, szenes test lóg ki a harckocsiból. Mellette fekszik egy másik… Én azt gyermekként a valóságban láttam! Ötven évig egyszer sem gondoltam erre a jelenetre, de amikor megpillantottam a fotón, egyszerre belém nyilallt a felismerés.

 

Eszembe jut egy másik budapesti mozzanat: a Móricz Zsigmond körtéren, ahol a kiégett tankok vesztegeltek, volt egy betört ablakú kis ékszerüzlet. Párszor elmentem az üzlet előtt, de semmi nem hiányzott a kirakatból, sőt egy héttel később az ajtó előtt volt egy kosár kézzel írott szöveggel, hogy „A forradalmárok megsegítésére.” Emlékszem tisztán a bordó százforintosokra. Az emberek mentek a járdán és senki nem vett ki belőle, hanem mindenki dobott bele valamit.

 

Nem éreztem az események történelmi nagyságát tíz évesként, de tudtam, hogy valami nagy-nagy dolog történt.

 

Valahol találtunk egyszer egy cserkészkönyvet és lázasan kezdtük tanulni a morze ÁBC-t. Ez jó pár évvel később hasznomra vált, mert Kanadában cserkészként már én tanítottam a morzét.

 

Ha már Kanadába érkeztünk, akkor kanyarodjunk vissza időben egy kicsit. Hogyan jött szóba a családban az elvándorlás?

 

Ez érdekes történtet. A szüleim jóban voltak a fölöttünk lakó családdal. Velük tárgyalták, hogy megyünk, maradunk, megyünk… Ment előre-hátra a huzavona. Be voltunk pakolva, az ajtó mellett állt két bőrönd. Végül mind a két családfő úgy döntött, hogy maradunk. November vége felé beállított a felső szomszéd kofferral a kezében, hogy „mi megyünk!” Mi a konyhában a vacsoraasztalnál ültünk, akkor apám felállt és kijelentette, hogy „akkor mi is megyünk.” Mindenki lerakta a kanalat, lencsefőzelék volt vacsorára, fölálltunk, felvettük a kabátot, kézbe vettük a koffereket és mentünk a Nyugatihoz. Felszálltunk egy vonatra… A távozásunk után anyai nagynéném, kiürítette a budapesti lakásunkat, mielőtt mások széthordják. Az első levélben, amit írt nekünk Kanadába, megkérdezte, hogy „nem tudtátok befejezni a vacsorát?” Nos, a mi elindulásunk nemcsak, hogy váratlanul ért, de talán azt mondhatom, meggondolatlan lépés volt - csak úgy fej vagy írás alapon vágtunk neki a világnak. Sokkal később megkérdeztem apámat, hogy igazán miért döntött így. Csak annyit mondott, hogy “a Ti jövőtökért.”

 

Gyermekként én ezt is kalandnak tekintettem. Nem tudtuk, hogy hova megyünk, csak mentünk. Megérkeztünk Eisenstadtba, bekopogtunk az első ablakon, ahol az osztrák néni mutatta, merre kell mennünk a főtér felé. Ott már kakaóval, kiflivel vártak minket. Aztán gyűjtőtáborba vittek St. Pöltenbe, Bécstől nyugatra. A tábor egy régi katonai bázis volt, méghozzá páncélosoknak fenntartva. Emlékszem, elől voltak a barakkok, hátul meg hangárok sora, óriási ajtókkal, ami nekünk, gyerekeknek kiváló játszótér volt. Ott voltunk egy hónapig. 1956 karácsonyát a táborban töltöttük. Az éjféli misét a tömött ebédlőben tartották.

 

A gyermekeknek a háromszori étkezésen meg kellett jelenniük, azonkívül csak játszottunk. A táborból tilos volt kimenni. A férfiak munkát kerestek. Szüleim és én is folyékonyan beszéltünk németül, ami nagy előny volt. Mindenkinek regisztrálnia kellett a táborban, hogy ki mire alkalmas, ki szeretne letelepedni Ausztriában. Apámnak, könyvelő lévén, fel is ajánlottak egy állást, amit ő visszautasított, mondván, hogy ha már ilyen messze jöttünk a kommunizmustól, rakjunk még egy óceánt magunk közé. A nők, köztük anyám, is azzal foglalták el magukat, hogy takarítottak. Apám nagy sakkozó volt, országos szinten bronzérmes, és csak ott a táborban volt az egyetlen alkalom, amikor nyertem ellene. Kicsit talán szórakozott lehetett, mással volt elfoglalva, nem volt eléggé figyelmes.

 

Később kijöttek a táborba a konzulátusok alkalmazottai, ahol ideiglenes kihelyezett irodákat működtettek. Egymás mellett voltak az európai országok pultjai, aztán az Amerikai Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália, Új-Zéland meg egyéb országok sorjáztak. Valahogy mindenki Amerikába akart menni, mert Amerika fogalom volt. A kanadai pult előtt négy ember álldogált. Ezen múlt az egész, hogy itt kötöttünk ki hatvan évvel ezelőtt!. Édesapám azt mondta: az óceán megvan, angolul beszélnek, jó lesz Kanada is. Egy napon látogató érkezett a táborba Kanadából. Az ontáriói bevándorlási miniszter személyesen garantálta 37.000 magyar letelepítését az országában. Mi is belecsöppentünk ebbe az irdatlan áradatba. Egy egész szerelvény állt egy mellékvágányon a táborhoz közel, azzal mentünk az észak-németországi Bremerhaven kikötőjébe, ahol a kanadai állam kibérelt a magyaroknak egy hatalmas hajót, az Arosa Star-t. Mi, gyerekek, amikor vihar volt az Észak-Atlanti óceánon, a hullámokkal ellentétes irányban futottunk a hajón, hogy amikor a hajó dől, eltűnjön a lábunk alól a fedélzet… Játéknak éltünk meg mindent. A családunknak egy négyes asztal volt kijelölve étkezésekre, de húgom is, a szüleim is tengeribetegek voltak. Én nem! Majdnem minden étkezésnél megettem a főételt és négy süteményt. Mérges voltam, hogy nekem nem adták ki az étkezési adag liter bort és a felnőtteknek járó egy csomag cigarettát!

 

Kilenc napos volt a hajóút, 1957. január 7-én St. John - New Brunswick-ben - kötöttünk ki, onnan vonattal hoztak minket Quebec City-n és Montreálon keresztül egészen Torontóig. Itt is gyűjtőtábor volt, ott, ahol most a méregdrága öröklakások vannak (West Lodge, ami korábban kolostor vagy rendház volt). Itt azonnal komolyan kezdtek angol tanárok tanítani a nyelvre. Jóval később rájöttem a magyarországi oktatás érdemeire, arra például, hogy az otthon szerzett matematikatudásommal itt középiskoláig egy matematika könyvet nem kellett kinyitnom. Sőt, a hetediket át is ugrottam!

 

Jótékony célú, segítőkész emberek lakást, munkát kerestek nekünk, sőt még a napi szükségszerű dolgokban is segítettek. Az első otthonunk egy háromszobás albérleti lakás volt, ami óriási luxusnak tűnt a kétszobás budapesti után.

 

1957. június első hetében kint ültünk egy padon, és hirtelen beállt egy tízperces hóvihar. Apám megrémült, hogy milyen országba jöttünk, ahol júniusban még havazik? Az én első benyomásaim sem voltak a legbarátságosabbak. Körzeti iskolába jártam, rajtam kívül nem volt senki más magyar. Anyukám házakhoz ment takarítani, apukám pedig, amíg megtanulta a nyelvet és megszerezte levelező tanfolyamon a könyveléshez való papírt, két évig mosogatott a belvárosi gyerekkórházban. Nagyon fontos volt számomra, hogy már 1957-ben a táborban megjelent a torontói cserkészcsapat parancsnoka új tagokat toborozni. Azonnal jelentkeztem. 1957. március 15-én avattak fel mint cserkészt.

 

Feleségem, Ildikó, szintén cserkész, még ma is, én már nyugdíjba mentem onnan is. Nekem mindig volt egy minimum mércém, például az, hogyha egyszer lesz feleségem, az legalább segédtiszt legyen. Nem azért, mert nekem a cserkész egyenruha annyira tetszett, hanem azért, mert ha valaki eléri a tiszti szintet, annak nem kell elmagyarázni a magyar történelmet vagy a magyar konyhát. Még Argentínában is körülnéztem a segédtiszti táborban… Ez az elv fókuszba hozta az összes preferenciámat, leegyszerűsítette a követelményeket, hogy cserkészcsapatokon belül kerestem az igazit. Akkoriban még sokkal nagyobbak voltak a csapatok, és mi, aranyifjak, saját szmokingban jártunk egész télen a keleti partvidék cserkész- és egyéb báljaira. Az egyik cserkészvacsorán a szüleink ugyanazon asztalnál ültek, és összebeszéltek, hogy nem lenn-e jó, ha ez a két gyerek… Most már 38 éve. Lett két gyermekünk, egy fiú és egy leány.

 

Közben szakmát is kellett választaniuk Ildikóval együtt...

 

Természetesen nem csak a cserkészet van az ember életében, hanem meg is kell élni valamiből. Apám betársult egy nyomdába, ahol én mint csomagoló, kiküldő dolgoztam a hatvanas évek végén. Akkoriban kezdett népszerűvé válni a számítógép technika és a programozás, beiratkoztam egy főiskolára és hat hét alatt megtanultam, hogyan kell programot írni. Apám barátjának volt egy informatikai cége, oda bevettek. Ott kezdtem igazán tanulni! Egyszer gyomorfekélyt kaptam attól, amit rám bíztak. Magas épületek vasvázára kellett programot írnom. Akkoriban Torontóban egy magasabb, már álló vasváz ledőlt. Megijedtem. Én nem voltam mérnök, feladtam a programozást és átmentem gépkezelőnek. Egy-két kisebb cég után egy nagy üzletláncnál kötöttem ki mint gépterem felügyelő. Később hallottam, hogy van egy üresedés a felügyelő (revizor) osztályon. Nekem csak az volt a feladatom, hogy átnézzem a rendszereket, leírjam a hibákat, és valakinek odaadjam, hogy javítsa ki. Ezt az állást nekem találták ki. Informatikai revizor lettem, amit nyugdíjba menetelemig folytattam.

 

Gyermekeik hogyan viszonyulnak magyar gyökereikhez?

 

Mindkettejüknek megvan a magyarországi nyelvvizsgája. A feleségem már itt született, neki mást jelent ’56, mint nekem. A legtöbb barátunk magyar, magyar volt az egyház, a ministráns csoport, a cserkészet, az ifjúsági klub, a népi tánccsoport, amikbe gyermekeink aktívan bekapcsolódtak. Össze volt mindig kapcsolva az egész, olyan, mintha itt egy nagy magyar faluban élnénk.

 

1956 nekünk mást jelent, mint a gyermekeknek. Az én életemet befolyásolta, az övékét már nem. Nekik ez őstörténet, minden évben megemlékeznek róla, de hogy személyesen mit jelent nekik? Azt hiszem, nem sokat. A magyarságuk fontosabb. Fiamék most várják az első gyereküket. Székely lányt vett feleségül, és kijelentette, hogy az unoka körül csak magyarul beszélhetünk. Majd megtanul angolul az óvodában, mint valamikor ő is. Kell ennél nagyobb büszkeség a nagyszülőknek?

 

Számomra a magyarság megtartása egyértelmű volt, a barátok körében és a cserkészet mellett ez volt a természetes. A cserkészet volt az egyetlen, ami szélesebb körben tudta helyettesíteni a nagycsaládot. Szüleink egymásra voltak utalva, mert amíg megtanultak angolul, csak az ’56-osokkal barátkozhattak. A félévszázados évfordulón a torontói Magyar Házban megjelent az egykori ontáriói miniszter, John Yaremko, aki egykor személyesen eljött Ausztriába. Kezet fogtam vele. Elmondták, hogy a harmincötezer magyar menekültből két évvel később már csak öt család volt állami segélyen, mindenki más önellátó, önfenntartó lett, és talán csak hét-nyolc család ment vissza Magyarországra… Máig is ez talán a legnagyobb bevándorlási hullám, amely egy helyről, egy időben érkezett ebbe az országba.

 

(Megjelent: Dancs Rózsa: Add tovább a lángot - A kanadai emigrációba kényszerültek élettörténetei. Antológia Kiadó, Lakitelek, 2017.)

 

 

 

 

Nagy Gáspár: Október végi tiszta lángok

 

Oratorikus emlékezés 1956 vértanú hőseire

 

1. (Requiem)

 

A lángok lobbanó szívéhez értem,

mikor a nagyszerű halált megidéztem,

mikor a könnyek az Égből estek,

mikor legjobbjaink értünk elestek.

 

Helyettem, helyetted is

itt, Budapesten,

fiatal vérük folyt már az első esten,

egy örökre szent-évszámú Kedden,

aztán sokáig…!

 

Sortüzek gyalázta Magyarország!

Csak halott hőseid szemében

villant a szabadság!

 

Október-vég… és nem akárhol!

Most is március idusa lángolt

egy letiport nemzet szívében…

 

De nem tilthatták a lángot!

Egyetlen költőnk volt:

Petőfi Sándor!

 

„Szent suhancok” bátor

tettei sokkolták a Világot!

Ámultak közel és távol…

Mert elszoktak már

az ilyen csodáktól:

hogy Dávid ismét

legyőzi Góliátot!

 

-----------------------------------------------------------

 

 

 

Szelepcsényi Ernő visszaemlékezése

 

Dr. Felkai Ferenc visszaemlékezése