Rólunk írták | Media


Tűzvigyázóként a végtelen partján
Dancs Rózsa Szervátiusz Jenő-díjjal való kitüntetése elé

„Magyarnak lenni, tudod, mit jelent?
Küzdelmet, fájót, véges-végtelent.”

(Sajó Sándor)

Balogh Zoltán református lelkész, a második Orbán-kormány társadalmi felzárkózásért felelős államtitkára alig néhány héttel ezelőtt többek között ezeket írta Dancs Rózsához és elkötelezett munka- és sorstársaihoz intézett levelében: „Önök áldozatos munkájukkal egy szilárd szellemi, kulturális hidat építenek ki az anyaországi és a külföldre szakadt nemzettársaink között, és ez köldökzsinórként folyamatosan frissíti a kapcsolatot. (…) Köszönjük, hogy sikerrel hívják fel a figyelmet az egyetemes magyar kultúrára az idegen ajkú világban is, tekintélyt, megbecsülést szerezve a magyar névnek és barátokat Magyarországnak. Az Önök tevékenysége méltó példája annak, hogy a hazát szolgálni mindig van mód, még akkor is, ha valakit óriási távolság választ el fizikailag az anyaországtól. Köszönet és megbecsülés illeti Önöket, mert nem szűntek meg magyarnak lenni, mert »tűzvigyázókként« őrzik a hazaszeretet lángját és új tüzeket szítanak áldozatos munkájukkal.” Amikor azt kérdeztem Dancs Rózsától, hogy a Vaddisznók törték a törökbúzát című régi-új könyvét és mintegy évtizede kiadott-szerkesztett Kalejdoszkóp című kulturális folyóiratát bemutatandó, régóta, tulajdonképpen az új hazájában a magyar ügyért végzett munkája ideje óta esedékes magyarországi programsorozatának milyen átfogó címet adjunk, ezt válaszolta: „Van egy-két kedvenc versem, amelyek – bár nagyon szeretem általában a költészetet – kísérnek, életemben újra és újra felbukkannak. Ilyen Szilágyi Domokos Bartók Amerikában című költeménye is, benne ezekkel a sorokkal: »Aki alkot, visszafelé nem tud lépni – / s ha már kinőtt minden ruhát, / meztelenül borzong a végtelen partján / míg fölzárkózik mögé a világ.« Nos, én a »végtelen partján« vagyok, amióta eljöttem otthonról, de nem nyugodtam bele a borzongásba, s ha ezért Balog Zoltántól ilyen csodálatos, Adyt parafrazáló jelzőt kaptam/kaptunk, hogy »tűzvigyázók«, akkor legyen Tűzvigyázóként a végtelen partján. Ez fejez ki engem legtalálóbban. Mert nyelvvigyázó vagyok, nemcsak székelyként, háromszékiként, hanem általában magyarként. És nem csupán Torontóban, hanem tengertől tengerig, vagyis Kanada legkeletibb partjaitól a legnyugatabbig, sőt keresztül-kasul Észak-Amerikában mindenütt, ahol magyarok élnek.”

Van azonban egy másik szempont is, amely szerint ugyancsak nem állhatna találóbb főcím és mottó Dancs Rózsa novemberre tervezett magyarországi és ausztriai könyv- és lapbemutató sorozatának mintegy tizenöt meghívóján: Balog Zoltán szavai és Szilágyi Domokos sorai tudniillik nemcsak a kortárs emigráns magyar irodalom kiemelkedő alakját, nemcsak a Kanadai Magyar Kultúrközpont fáradhatatlan sajtóigazgatóját, nemcsak a lapkiadó-főszerkesztőként és könyvkiadó-szerkesztőként is minden áldozatvállalásra kész alkotót hozzák közelebb hozzánk, hanem visszalépve az időben megidézik számunkra a valahai háromszéki mindenre nyitott és érdeklődő gyermeket, tudásszomjas fiatalt, küzdelmeiben lehetetlent nem ismerő édesanyát és elveitől eltántoríthatatlan magyartanárt. Ez mind ő, egy személyben. A nyelvvigyázó. A tűzvigyázó.

Mert Dancs Rózsa nyelvvigyázó volt már a Nemere-fújta háromszéki havasok lábánál cseperedő gyermekként is, amikor hosszú betegség-időszakai idején (s nemcsak akkor) édesanyja Petőfi-kötetének verseit újra és újra „olvasta, magolta és ábrándozott”. Nyelvvigyázó volt a legnagyobb erdélyi egyetemek hasznos útravalóinak összegyűjtőjeként is, amikor a gyanútlanul bizalmába fogadott, de valójában legádázabb ellenség hallgatótárs előtt is féltve óvta nemzeti imáinkat és nemzeti imánk őrzőit.

Nyelvvigyázó volt az elnyomás piros–sárga–kék színekbe burkolt lépten-nyomon-szorításában is, amikor évtizeden át háromszéki diákok száz és százainak adta át anyanyelvünk titkait és irodalmunk gyöngyszemeit, s írt mindebből a fokozati versenyvizsgák országos színvonalát messze meghaladó eredményű, de eredményt nem hozó – maximális vagy közel maximális pontszámú – dolgozatokat. És igen: nyelvvigyázó volt a gyergyószentmiklósi kórház ágyához hosszú hónapokra bilincselten is, mert újszülött csecsemője elvesztése és az utódszülés megannyi korábbi kudarca után sem adta fel a reményt, hogy édesanya legyen, s ezzel nemzetének is fiakat adjon.

És annyi hányattatás, megpróbáltatás és viszontagságos kóborlás után nyelvvigyázó maradt sorsa adta új hazájában is. Sietett elfogadtatni diplomáját mesteri fokon és kibővíteni tanulmányai sorát még könyvtárszakkal és számítógép-ismeretekkel a Torontói Egyetemen, majd állást vállalni köz- és iskolai könyvtárakban, de még inkább sietett a torontói Szent Erzsébet-egyházközség által fenntartott hétvégi magyar iskolába, a Magyar Házban működő Arany János Iskolába, valamint a Helikon Középiskolába, hogy szülőföldjüktől elszakadt kiskorú honfitársainak a magyar nyelv és irodalom minden szépségét felmutassa. És sietett „nyelvklubnak” becézett magániskolát alapítani, hogy angol, skót, spanyol, olasz, német anyanyelvű felnőtteket is eljuttasson legalább az alapfokú magyar nyelvvizsgáig. És mindeközben boldog volt, mert a magyar nyelvet ott, az idegenben újra „szabadon használhatta, megélhette, gazdagságával dicsekedhetett”.

Hányszor idézte mestere és példaképe, Sütő András nagy igazságát, hogy tudniillik „a félkarú, féllábú, félszemű nem csonkább a nyelvecsonkítottnál”, s hányszor írta le saját meggyőződését is, hogy „mostanában már csak egyetlen erős várunk van: a nyelv”, s hogy „az édes anyanyelv tisztességet és tiszteletet parancsoló megtartó erő”. Mert – bár az anyahazában egyesek vitatni kezdték – mélyen hiszi s élete vezérelvének tartja Széchenyi István szavait, miszerint „Nyelvében él a nemzet!”. Dancs Rózsa pontosan tudja, hogy a nyelv a nemzeti megmaradás alapvető feltétele, különösen kisebbségi sorsban és az asszimiláció veszélyének fokozottabban kitett szórványban, diaszpórában, így az emigrációban is; tudja, hogy ameddig „az anyanyelv még iszapba, sárba taposva is életben marad, ha másként nem, fojtottan, szobák sötétjében elrebegett sóhajtásként”, addig a nemzet sem vész el. Ezért igyekezett nyelvvigyázó lenni akkor is, amikor második férjével, a délvidéki születésű Telch György professzorral együtt megalapították könyv- és lapkiadói vállalkozásukat, s egyúttal elindították a Pallas Nagy Lexikon régies helyesírása szerinti Kalejdoszkóp nevű, kétnyelvű, magyar-angol kulturális folyóiratot, amely – egy rövid megszakítástól eltekintve – azóta is minden második hónapban megjelenik, s amelynek mi más célja is lehetne, mint „az anyanyelv ápolása, az anyanyelvű kultúra megőrzése és terjesztése az emigrációban, nemzeti értékeink megismertetése a már magyarul nem beszélő második, harmadik nemzedék tagjaival és az angol nyelvű társadalommal”.

Dancs Rózsa nyelvvigyázó volt akkor is, amikor szerzőtársai húsznál is több könyvét szerkesztette, de legfőképpen akkor, amikor gondolatait különböző antológiák lapjain saját írásain keresztül juttatta el a világnak. Vaddisznók törték a törökbúzát című elbeszélését az 1956-os forradalom és szabadságharc 40. évfordulójára kiírt novellapályázaton a Szabad Magyar Újságírók Szövetsége I. díjra érdemesítette, a négy évvel később, 2000-ben hasonló címmel megjelent gyűjteményes kötetének pedig teljes egészét jutalmazta I. díjjal a clevelandi Árpád Akadémia. Írói, kiadói és szerkesztői munkássága mellett a Kanadai Magyar Kultúrközpont éleslátású sajtóigazgatójaként és a Kalejdoszkóp Irodalmi Kávézó sokoldalú háziasszonyaként tette egyre több anyaországi honfitársa előtt is nyilvánvalóvá, hogy bár több mint húsz éve szinte elérhetetlen messzeségben él hazájától, minden erejével és eszközével a nemzeti megmaradás ügyét szolgálja; hogy mint korábban szűkebb pátriájában, Erdélyben tette, úgy a kanadai diaszpórában is a magyar nemzet egységéért, összetartozásáért, a magyar nyelv ápolásáért munkálkodik. Hogy Sütő András krédóját – „Úgy cselekedjünk, hogy megmaradjunk” – nemcsak hirdeti, hanem teljes életével és tevékenységével megtölti valóságtartalommal.

Így vált nyelvvigyázó Dancs Rózsa tűzvigyázóvá, aki a világ talán legnagyobb multikulturalitásában is féltve őrzi „a hazaszeretet lángját és új tüzeket szít áldozatos munkájával”. Aki milliókkal együtt sírt szomorúságában, amikor az anyahaza 2004 vacogtató telén eltaszította őt magától, s ismét milliókkal együtt sírt, de most már örömében, amikor az anyahaza 2010 napsütéses tavaszán magához ölelte őt. Mert Háromszéken és Torontóban élő erdélyi székelyként is magyar szív dobogott és dobog a keblében. Tűzvigyázó Dancs Rózsa annyi görönggyel nehezített életútján mégis először kopogott magyar könyvkiadó ajtaján.

Tűzvigyázó Dancs Rózsa a legvadabb és legsötétebb kommunista rémálom, de nem rémálom, hanem a mindennapi élet valóságára nehezedett pokol maga mögött hagyása óta – s ennek immár ide s tova negyed évszázada – először érkezik hivatalos útra az anyahazába. Tűzvigyázó Dancs Rózsának az anyahaza először mondja ki a köszönet szavát, ami őt – bár ő soha nem ezért tette, amit tett! – annyira megilleti: a Szervátiusz Alapítvány november 23-án Szervátiusz Jenő-díjjal ismeri el a nemzeti ügyeink szolgálatában felmutatott, csorbíthatatlan elkötelezettsége mellett mélyen érző szívéből-lelkéből és végtelen szorgalmából eredő fáradozásait.

Olyan pillanat lesz az, amikor tűzvigyázó Dancs Rózsa számára a „magyarnak lenni” végre nem „küzdelmet, fájót, véges-végtelent” jelent majd, hanem öröm- és meghatottságteli büszkeséget. S amikor majd Szervátiusz Tibor elismerést jelentő alkotásával, e régóta álmodott régi-új könyvével és novemberi programsorozata most még ismeretlen élményeivel visszatér majd tengerentúli otthonába, immár vele megy és vele marad az anyahaza ölelése is. Gondoskodjunk róla, hogy így legyen.

A Kaleidoszkóp Irodalmi Kávézó szeptember 12-i rendezvényének fővédnökségét és az erre küldött megtisztelő és szeretettel, biztatással teli üzenetét nemcsak a magam, hanem egész torontói magyar közösségünk nevében köszönöm.

Varga Gabriella

Budapest, 2010. október 13.