Rólunk írták | Media


Bartis Ferenc: Dancs Rózsa - a megmásíthatatlan Erdély

Igen, az a nagy és eredeti írónő egyszemélyes ERDÉLY. Erdélyinek lenni nem érdem, hiszen beleszületik az ember, de - azonosulni szülőföldjével, magára venni szülőföldje szétszaggatott gúnyáját, felölteni szülőföldje megkínzott lelkét és viselni sorsát, s nemcsak otthon, hanem mindenütt a nagyvilág mennyországos poklaiban, az már érdem. Éppen ezért az erdélyi ember se nem jobb, se nem rosszabb, mint mások, csupán másabb. Nos, ez a ,,más" az erdélyiség. Erdélyben a táj szépsége komor, a komorság pedig bölcset jelent, aki bölcs, az jó is, eleve tudja: nem érdemes rossznak lenni. A rossz, ha előfordul, amolyan csalafintaság - szokásokban, szókban, a szó szentsége az ősöktől örökölt hit megtartó ereje, a rendkívüli erő kitartással társul, még ha életveszélyes is az éppen az élniakarás diktálta kitartás makacssága, ami, már-mint a makacsság túltengő önfejűség, ami nélkül bizony nyájjá silányulna a tömeg, a sokaság is csak akkor konok a küzdelemben, ha külön-külön minden tagja konok, vagyis önfejű... Másként miért élne-tengődne a székelység a sziklarepesztő hidegben és a patakforraló hőségben, amiket az álandó hatalmi sanyargatás is tetéz?

Ezennel nem a véres történelmi megpróbáltatások fölidézése a célom, hanem egy írónő bemutatása, s mégis meg kell említenem, hogy Europában nemzet annyit még nem szenvedett, mint a székelység! Annyian és annyiszor nemzetet kiirtani még nem akartak, mint a székelységet. És:- sikertelenül! Mit tud a nagyvilág s pláne a nagypolitika a székelyföldi tömegmészárlásokról? Semmit! Az emberiség történelmében az első holokaustot a székelység ellen követték el, s ennek fölemlegetésekor már tágítani kell a vágóhidat egész Erdély területére. Az említett hatalmasságok miként is ismernék Erdély kínjait, ha még az egyetemes érvényű eredményeit sem ismerik a tudományok, a művészetek, az irodalom, a hadászat, a népművészet terén? A világ azt sem tudja, hogy a történelemben a legalapvetőbb emberi jogokat legelőször Erdélyben foglalták törvényekbe és alkalmazták is azokat a társadalmi életben. Mit tudnak a magyarság hóhérjai például az erdélyi közigazgatási rendszerről, az erdélyi ősi demokratizmusról? Semmit! S fölháborító, hogy nem is akarnak tudni a fentiekről, félnek, hogy véletlenül és természetellenes módon fölébred gondolkodásuk beteg sejtjeiben a lelkiismeret? A vállatoknak és a hóhéroknak, közéjük sorolva a politikusok többségét is, nincs lelkiismeretük, mivel lelkük sincsen. És ennek a fölismerésnek ellenére a székelység, általában az erdélyi em-ber, a ,,homo transsylvaniensis" (Dekány Endrét idézve) jóhiszemű, s bár fanyarul, még a halál szemébe is belesunyít, de előfordul s eléggé gyakran, hogy kínjában akkorát ordít, hogy meg az Úristen is meghallja az idegen színűre festett egeken túl. De bizony, van úgy is, hogy befelé sajdulnak könnyei s olyankor szótlan, csak néz maga elé, s azt se bánná, ha megnyílna a föld s elnyelné ezt a búbánatos világot. De elég neki egy véletlen jó szó, egy eltévedt simogatás, egy munkanélküli madár éneke, egy szemfényvillanásnyi szeretet, s máris jókedvre kerekedik, s ismét birkózik a hegyekkel, a zimankós széllel, a fösvény mezővel, a ráacsarko-dó hatalmi parancsokkal - ki-ki a maga helyén: a legelőkön, a havasokban, az erdőkben, a lankások csalitjaiban, az iskolákban, a templomokban, a gyűléseken, a kocsmákban, de mág otthon is, hiszen ki kell terítenie a lelkét legalább a felesége előtt, hogy bele nem pusztuljon a törvénytelen törvények sokaságába... S közben állandóan sza-badnak kell éreznie magát az idegen, minden asz-szimiláló módszert kipróbáló hatalommal szem-ben. Nos, ebben rejtőzik a székely ember öröklétének titka: mindig és mindenütt, minden körülmények között és minden fennhatóság alatt szabadnak érezte és érzi magát. Ez a belső szabadságtudat ad erőt ahhoz, hogy elvonatkoztasson a testet-lelket minden pillanatban fölsebző, bevérző láncoktól. Mert a láncok léteznek, még akkor is, ha nem csörögnek, még akkor is, ha bizonyos hangmérnökök hangtompító párnákkal tapétáz-zák ki a világot vagy idegen zászlókkal vonják be a láncszemeket, hogy ne csörögjenek... Hiába a hangtompítás, hiába a napszemüveg, a láncokat el-titkolni nem lehet. Voltak és döbbenetes, hogy ma is vannak, akik az eltitkolással próbálkoztak-probálkoznak. Pénzért. Hamis pénzért. Idegen pénzért. S ahelyett, hogy a kiérdemelt balsors utolérte volna őket, mindig jól éltek és ma is jól élnek, illetve dőzsölnek... Igaz magyar ember ilyes-mire nem vetemedik. Tehát, az aki nemzete ellen cselekszik, nemzetáruló, de az is nemzetáruló, aki tétlenkedett akkor, amikor cselekednie kellett vol¬na, vagy kellene... Más viszont a tétlenségre és a tehetetlenségre való kárhoztatás! Ezt nem viseli el a székely ember. Ezzel magyarázható, hogy ,,ezer-mester", csak ahhoz nem ért, amihez nem akar, s a ,,jég hátán is megál". Ez így mind igaz, de előfor-dul olyan lehetetlen állapot is, amikor rákénysze-rül szülőföldje elhagyására azért, hogy ne essen a karhatalmilag kimért tétlenség és tehetetlenség, a megalázás és a megmásulás kísértetének áldozatá-ul. De ennél gyakoribb, amikor a hatalom űzi-üldözi el szülőföldjéről, vagy a szó eredeti értelmében és értelmezésében is:- el kell menekülnie, hogy megmenekítse a kárhozattól szeretteit és ön-magát is. S ekkor válik a napi politika áldozatává, de ősei szokásához híven, föltámad és tovább éli sorsát a székely mítoszballadákban s az újkori tragédiákban, aminek székely sors a neve - összegezhetjük Dancs Rózsa mondandójának egy részét.

Lényegében a székely sors is éppen olyan, mint más nemzetek vagy nemzetrészek sorsa - mondhatná bárki, aki nem olvasta peldául Bözödi György Székely bánja című könyvét, vagy nem hallott a Károlyi-féle politikai dögvész székely-haderő-áldozatáról, amelyet lefegyvereztek, nem vágtak le egyetlen családtagjának vagy rokonának a fejét Szárazajtán, Csíkszentdomokoson, Ojtuzban, Magyarremetén, Déznán és másutt, sőt előzőleg még a dédnagyapja sem hallott a Mádéfalvi Veszedelemről, s ennél fogva kevésbé értheti meg annak a megaláztatásnak az utóhatását, amelyet a román, a magyar miniszterelnök és egy Habsburg-ivadék pezsgőzése váltott ki Budapest-Belváros elátkozott szállodájában, ahol még a poharak is megundorodtak a gazemberek koccintásától... Szóval, a székely sors ismét másabb, mint mások sorsa. A székely sorsban nincs véletlen, még a véletlennek hitt /vagy remélt/ események is törvényszerűek. A pusztulás is és a megmaradás is. Az iméntiek is hozzásegítik az olvasót annak megértéséhez, hogy nálunk székelyeknél az anyanyelv miért létforma, miért vagyunk azonosak az anyanyelvünkkel olyannyira, hogy ha kitépik az anyanyelvünket, mi is belepusztulunk. Az anyanyelv-kitépés fogalmát egyik költőnk az én keserves hajdani vallomásom-ból vette át a forrás megjelölése nelkül, de e ténytől is el kell vonatkoztatnom azért, hogy ne haragudjam rá. S nem is neheztelek meg érette. Mindezt már többször papírra vetettem, s elnézést is kéne kérnem az olvasótól az önismétlésért, de úgy vagyok az anyanyelvünk ügyével, mint például a népapadásunkkal: nem győzöm panaszolni, jajgatni, sírni, sikoltani, üvölteni, ordítani, hogy vészesen fogyunk! E vészhelyzetet már rég fölis-merték, le is írták, ki is mondták, de nem fígyeltek sem Márton Áron mártír püspökünkre, se Bözödi Györgyre, se Katona Szabó Istvánra, se dr. Molnárfi Tiborra, se Fekete Gyulára, pedig e nagyszerű férfiak már nemcsak mondták, hanem zokogták a szavakat... A politika viszont /e jelenle-gi mutatványosok bohóc-ténykedésére utalok/ nem védi az ezernyi irányból veszélyeztetett anya-nyelvünket, és nem tesz semmit a népapadás meg-gátolásáért, ellenkezőleg: tivornya-bűzű szószátyárkodásával és beteg intézkedéseivel maga is pusztítja a nemzetet. De sátáni módon, mesterséges bete-lepítésekkel tömi be a demográfiai hézagokat, zül-lésre, alkoholizmusra, kábítószerfogyasztásra, homoszexualitásra, ideg- és elmebajokba tuszkolva bele az ártatlan flatalokat, a nemzetet és így az anyanyelvünk éltetőit. Bűnt bűnre halmoz a politi-záló bűnözők hazai és nemzetközi bandája! Ilyen helyzetben megmaradni becsületes, nemzetének elkötelezett, valóban értékeket képviselő és értéke-ket alkotó írónak, - bizony nem könnyű foladatvál-lalás, amihez hivatástudat kell itthon és külföldön egyaránt. A külföld ez esetben, Dancs Rózsa sze-mélyéhez kötődően, Kanadát jelenti.

E hosszadalmas és bonyolultan áttetsző beve-zetőre azért van szükség, hogy minél mélyebben megérthessük Dancs Rózsát és munkásságát, hiszen ő nemcsak szülőföldjének, Erdélynek az elkötelezettje, hanem immár az összmagyarság szellemi életének az egyik kiváló és nélkülözhetetlen karmestere is, aki szükségszerűen "dirigál" alkotótevékenysége mellett. Valami fontosat még ide kell ékelnem még akkor is, ha a gondolat menetrendjét megzavarom, s összeütközik néhány pályafelvígyázó. Az író helyzete teljesen más, mint a többi alkotó- vagy közvetítő /előadó/ művészé. A szobrász meg szoborja a szobrát és kiállíthatja bárhol a nagyvilágban, mert "szoborul" mindenki ért; a festő is megfesti a maga festményét és kiállíthatja a nagy-világban bárhol, hiszen "festményül" mindenki ért; az operaénekest sem érteni, hanem hallani-hallgatni akarják, de így vagyunk valamennyi zenei alkotással is: beleérzünk, beleértelmezünk valamit. A tomboló és őrjöngő, zeneileg is teljesen műveletlen tömeg a ritmust veszi át, nem is érdek-li maga a szöveg s az sem, hogy milyen nyelven iz-zad az énekes. /Persze vannak művek, amelyek esetében a szöveg megértése nelkülözhe-tetlen./ Ugyanez érvényes a sportolókra is. Mind-egy, hogy milyen nyelven beszél az adott labdarú-gó, csak nekünk, a mi nevünkben rúgjon gólt, ússzon jól, ugorjon magasat vagy hosszút stb. Nem így van az írókkal! Az írónak olvasóra van szüksé-ge! S elsősorban azon a nyelven, amelyen gondolkodik, érez, alkot. Persze, lehet bármilyen nyelven írni, de annak nem olyan az íze, mint amit az alko-tó anyanyelvén ír meg! Ezt a világirodalomban már nagyon sokan ,,bevallották", s tudjuk azt is, hogy a fordítás révén változik az adott mű megért-hetősége, esztétikai élmény-nyújtása, értéke. Ezt is minden okoskodásnál szellemesebben és érvényesebben fogalmazta meg a zseniális Karinthy Fri-gyes, aki nemcsak logikájában, de nyelvezetében is utánozhatatlan, akár csak Rejtő Jenő a krimi-pa-ródiáiban. Meggyőződésem, egyikük sem tudott volna más, számukra idegen nyelven ennyire egyedülállót és zseniálisat alkotni. Óriási előnye a magyar nyelvnek, hogy alkalmas, de még mennyire (!) az idegen nyelven írt alkotások befogadására, sőt, megjegyezném, hogy esztétikaistilisztikai szintjük emelésére is. Fordítva ez nem mondható el.

Nos, abból indultam ki, hogy az író számára nelkülözhetetlen az olvasó. Tudom, bárki előállhat azzal, hogy manapság ott az internet, a rádió, a tévé stb., de más a varázsa a papírra nyomtatott szónak! S más az értéke is. A könyv olyan, mint egy gyönyörű, sejtelmes asszony, aki szerelmével beépül a sejtjeinkbe, a lelkünkbe, a tudatunkba s úgy azonosul velünk, hogy észre sem vesszük:- meghó-dított örökre. Igen, az írónak szüksége van felolva-só-estekre, de nemcsak néhány embernek és rend-szerint mindig azoknak szeretne fololvasni, ha¬nem minden magyarnak, szüksége van ujságra, folyóiratra, könyvkiadókra, nyomdára és könyvter-jesztő" hálózatra. Kanadában is. Főleg ott. Mert ott is apad a magyarság lélekszáma! Több oka van: ke-vés a gyermek, nő a beolvadási hányados, mióta a szovjetizált uralomnak bealkonyult, nincs aki-ami ellen összefogni s így ritkábban és egyre gyéreb-ben találkoznak és gyülekeznek össze a magyarjaink; egyre kevesebben adjak fejüket újság- és folyóirat szerkesztésre, könyvkiadásra, mert egyre kevesebb a magyarul olvasó...

Ilyenkor szoktak megjelenni küldetéstudattal fölvértezve a váteszek. Igen, a váteszek mindig szorongatott helyzetben tűnnek föl! Akik erőfelet- ti munkát vállalnak magukra mások helyett is. Ők az egyszemélyes intézmények, mint Huszár Sán- dor író, A Hét hajdani főszerkesztője is volt Buka-restben, de mert nem tartotta számon, hogy kiken segített, elfeledte a köztudat. Általaban így szokott történni. Mindent meg kell tennünk azért, hogy ál-talában ne így történjék. Hosszasan sorolhatnám azokat az amerikai, ausztráliai, nyugat-európai ma-gyarjainkat, akik valóban önzetlenül, nagy áldoza-tok révén segítettek vagy próbáltak segíteni az is-tápolásra rászorultakat, hogy eképpen segítsenek egy egész közösségen, bizony sokszor ki is álltak az adott közösségért, nem a meggazdagodás útját választották. Ma ki emlékszik rájuk? Ki beszél ma már a New York-i Magyar Rádióról, a Magyar Mun-kacsoportról, a romániai falurombolás ellen szervezett hatalmas tüntetések mozgatorugóiról, a Kárpát-medencén kívül akkortájt megjelentetett másfélezernyi magyar újság és folyóirat szerzőiről és szerkesztőiről, a jeles könyvkiadókról és ma- gyar társadalmi szervezetekről? Már a feledé- kenységről is megfeledkeznek? Mélyen fájt példá- ul dr. Száz Zoltán esete is. Rengeteget küzdött a magyarságért, saját költségén jelentette meg tanul- mányait az elcsatolt területeinkről, számtalan em- beren segített, közöttük íróknak, politikusoknak, más közéleti személyiségeknek bejutni az ENSZ- hez, Washingtonban a nagypolitika-csinálók bűn- barlangjába is, ha kellett, a közügyekre ment rá a magánélete, ezerszerte többen tartoztak neki, mint ő másoknak s amikor meghalt, e sorok elkomorult íróján kívül senki sem emlékezett meg róla, még azok sem, akiket ő segített ki Amerikába, hogy megtollasodjanak. Ennyire rövid a hála emlékeze- te? De még ennél is sajgóbb az élők iránti kegyeletsértés... A hidegháború lecsitulásával, a világ újrafelosztásával, az erővonalak átcsoportosításával a volt szocialista országokban a látszat-demokrácia meghonosításával és a parlamentáris diktatúra bevezetésével okafogyottá vált a nyugati világban forrongó magyarság harca és nagyjából elsorvadt küzdelem teljes intézményrendszere. Sokan meghaltak, megöregedtek, mások felreálltak, beburkolóztak fájdalmas magányukban s már a régi hős kor fölidézésére, az anekdotázásra sincs kedvük. Az alig pislákoló fáklyát nem adták át a következő nemzedéknek, hiszen fölöslegesnek vélték, mert a műfényt összetévesztették a természetes világossággal. Világjárásaim alkalmával tapasztaltam: a nagyvilágba menekült magyarjaink többségét a honvágy élteti, s akiben kialszik a honvágy láthatatlan lángja, beolvad az adott idegen közösségben és ,,magyar származású" állampolgárrá válik. Meg kellene teremteni a föltételeit annak, hogy a magyarság a nagyvilágból haza-,,tántorogjon"!

S lám, Dancs Rózsa a fentiek ismeretében, tudatában szervezi a magyarság szellemi életét és alkot következetesen és kitartóan. Mindenek előtt küzd:-magyarul és angolul, sőt más nyelveken is a magyarságért. Férjével, dr. Telch György professzorral teremtették meg a két nyelvű, szinvonalas, az összmagyarságnak szóló KALEJDOSZKÓP című folyóiratot, a SIGMA PUBLISHING AND PRINT¬ING elnevezésű könyvkiadó- és nyomdavállalatot, ugyanakkor közvetlenül és tevékenyen részt vesznek több magyar kulturális egyesület és társadalmi szervezet munkájában, távszerkesztői és tudósítói néhány nem kanadai magyar nyelvű sajtókiadvány-nak. Többször megtörtént, hogy a világban szét-szórtan éldegélő írók-költők az ő folyóiratuk lapja-in ismerkedtek össze és nyújtottak kezet egymás-nak. Még sorolhatnám áldott közösségi tevékeny-segük, irodalmi munkásságuk eredményeit, de már ideje az olvasók helyett és nevében megkérdez-nem, hogy tulajdonképpen ki ez a Dancs Rózsa? Gyönyörű, érett asszony. Erdélyben ,,csak" ilyenek teremnek. A napvilágot Érmihályfalván látta meg, ahonnan sok börtöntársam szavát, levelét, kéziratát, szoborvázlatát őrzöm. A lelkemhez Fekete István festőművész és Számadó Ernő költő került legközelebb, s így természetes volt, hogy Marosvásárhelyre való látogatásukkor mind Ernő bácsi, mind Gellért Sándor, a szatmári költő nálunk vertek sátrat. Néhai Feleségemnek finom mustot, nekem meg amolyan hajnalra való pálinkát hoztak. Aztán dőlt belőlük a szó! Tehát, lényegében Számadó Ernőn keresztül, elbeszéléseibő1, aggodalmaiból ismertem meg Dancs Rózsa szülőföldjét. Rózsa ekkor még nem került szóba, hiszen bármennyire is különös tehetséggel áldotta meg a Teremtő, óvodás korában csak nem írt novellákat... Aztán, mint a mesékben, az óriás élet fölvette a tenyerébe, lépett vele vagy kettőt s letette Sepsimagyarós egyik rózsabokrának a tövébe... Mivel okos volt, ő sem kerülhette el a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium mágiáját: ennek az intézménynek sajátos föladata volt a gyermekek-fiatalok személyiségének-egyéniségének az erősítése, a nemzeti önismeret gazdagítása közben. Sepsiszentgyörgy is átélte a román givecselés megannyi aljasságát dacolva a szorongató körülményekkel: háborúk, tömeggyilkosságok, deportálások, internálások, börtönök, gazdasági-közigazgatási átszer-vezések, dorbézoló kommunista kiskirályok, akik miatt százával vallatták ki az embereket, de nekik soha semmilyen bajuk nem esett, azon kívül, hogy az egyik megyei maffiavezér-székből áthelyezték egy másik városba vezérigazgatónak, de az úgynevezett megyésítés után összeverbuválódott jónéháány tehetséges és tiszta lelkű fiatal, akikkel lehetett újságot, színházat csinálni s lelket lehelni a gombaként szaporodó panelházakba. A bizonytalanság és a fenyegetettség együtt járt a hétköznapokkal. De mindenki sejtette, hogy közeleg a palackrobbanás. Dancs Rózsa egy ilyen hangulatú városból került egy másik ugyancsak ilyen hangu¬latú városba, Marosvásárhelyre, hogy elvégezze a tanári főiskolát. Itt találkozhatott néhány nagysze-rű tanárral, oktatóval, de a többségük nem ért egy kalap szerencsétlenséget, s ez különösképpen ak-kor mutatkozott meg, amikor a Marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskoláról egy csapásra 11 (tizenegy) magyar hallgatót rúgtak ki, mert a román-magyar labdarúgó-mérkőzésen a magyar csapatnak szur-koltak az egyik kollégájuk lakásán. Ha valakinek valami szép megmaradt a lelkében abból az időből, azt csak a szerelem-nek, a barátságnak köszönheti és egyáltalán nem az intézmény szellemiségenek.

Dancs Rózsa számára is ezek az évek különös vesszőfutást jelentettek, s talán meg is könnyebbült, amikor elment tanítani, s közben a munkával párhuzamosan elvégezte a Kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem Filológia Karát. A hajdani Bolyai Tudományegyetem romjairól bármerre is bámult, szemlélődött, a szabadtéri börtön falán nem láthatott túlra, mert már tilos volt nézni és bűncselekménynek számított látni és meglátni például a Házsongárdi Temető megmásítását is. Ami ezután következett, hitványabb volt a pokoljárásnál, annak ismeretében Dante is másként írta volna meg a Divina Comediáját. Rózsa fölött összezsugoro-dott az ég, repedezett a föld, emberi fenevadak tá-madtak rá, akik még az apai ösztönt sem ismerik, hiszen nem oktatták párttanfolyamokon. S Dancs Rózsika, ket kisgyermekével 1987-ben nekivágott a nagyvilágnak és Kanadában kötött ki. Lehet, a tudásvágy hajtotta vagy a megélhetés kényszerítette ismét tanulásra, de nagyszerűen tette, hogy képesítést szerzett a Torontói Egyetem Könyvtárszakos tanári karán, miközben mesteri fokon elismertette történelem szakos tanári diplomáját.

Rákényszerültem e délkörnyi életút fölvillantá-sára, hiszen a szerény ösvény csakhamar földi szivárvány-sugárúttá terebélyesedik, s nehéz eliga-zodni a jelzőtáblák nélkül, kiváltképpen, ha azok a fájdalomtól foszforeszkálnak s az ember röstelkedve le is takarja, mintegy védve arcát a bámulók tekintetétől. Egyébként a brit kolumbiai Victoriából előszózó Miska János remek szövege sugallta, hogy nem árt egy ilyenszerű bemutatás ahhoz, hogy az olvasó ne csak eligazodni tudjon a betűfenyvesben, ha-nem eligazítani is másokat, ha arra igény mutatkozna. Ehhez értékelendő segítséget nyújthat bár-mikor a többkötetes CANADIAN STUDIES ON HUNGARIANS a sajátosan precíz bibliográfiájával. Vajon, Dancs Rózsika milyen irodalmi közélettel találkozott megérkezésekor Kanadában? Helyette válaszolom: olyannal, mint a közelet irodalma Bu¬dapesten. És Budapesten mi a helyzet? Hajdanán volt egy Aczél György, most pedig rengeteg kicsi Aczél György van, a könyvterjesztést - az állam helyett - ma a piac törvénye, a kínálat és a kereslet szabályozza, sőt meg is határozza. De a politika és a pénzideológia határozza meg, hogy mit kínálj és mit keress. Ennyire egyszerű. Közelebb kerülve az irodalomhoz, külön vagyis fígyelemre méltó ma-gyar irodalmi iskoláról, irányzatról szó sines. Min-denki utánoz mindenkit, s így születnek az eredeti alkotások. Ami magyar tőről való, eleve gyanús, s nem véletlenül, hiszen az ítészek es az ítélők szerint a magyar virágnak burjánbűze van. Ez előre lefektetett vélemény, függetlenül attól, hogy időközben a virágot, mondjuk, villanyoszlop helyettesíti, a burjánt pedig Irákból importált USA-szúrósdrót-maradék. A vélemény eleve adott, a világot kell hozzá alakítani. Ez felel meg az új rabszolgarendszer világuralmi ideológiájának. S közben megfeledkeznek az eredetiség-aranyásók, hogy már emberemlékezet előtti időkből utánozzák Balzacot, James Joycet, Hrabalt, Csáth Gézát, Örkényt, Brechtet, Parkinsont, Orwellt, Robert Musilt, aztán a legmerészebb utánzóból lesz a legeredetibb műbűvész, akinek nyomába tódulnak megszámlálhatatlanul sokan, s közülük néhányan prózaírásra adják a fejüket, műfajuk a “szöveg", amely nyilvánvalóan cselekménymentés, nem kötődik sem térhez, sem időhöz, csak és kimondottan a szerzőhöz és az ő gazdájához, a gazdája pedig a piachoz, a piac a kínálathoz és a kereslethez, e kettő viszont... Nos, ha nem működik, akkor közbeavatkozik az állam, mint a mezőgazdaságban: állami támogatással hungaricumokat kell előállítani, idegen nyelvre fordítani az egyetemességre való törtetés nevében. Ezzel a ferdítő fordítással viszont sok baj van. Hiába na, nehéz a magyar nyelv! Úgy kell beszélni és úgy kell írni, miként az aluljáróban és a felülpihenőben, s azt már könnyű átültetni idegen nyelvre idegenből hozott magyar pénzen, szem előtt tartva a pénz nemzetiségét, mivel nincs szaga, ott fejeltette az ókorban. De a fígyelmük elkerüli Dürrenmatt, Grass, Ionescu, Beckett és a többiek abszurd siva-tagjait, hiszen ott nincsenek kocsmák és egynemű kuplerájok. Handabandázás és nyüzsgés itt is, Kanadában is, de az ordítozó utánzók csordája mellett vagy mögött léteznek olyan alkotók, akik számára a mű teremtés. S csak bámulnak, hogy Jung epigon csepűrágói annyira azonosultak a sze-repükkel, hogy ha tükörbe is néznek, nem ismerik föl önmagukat, hiszen Bolyai annyira elgörbítette a tért, hogy Einstein kénytelen volt az időt dimen-ziónak kikiáltani. Tehát, ők a hibásak, a bűnösök azért, hogy keves kivételtől eltekintve a mai regények, novellák, bocsánat, szövegek nem kötődnek térhez és időhöz, hanem valahol csak úgy lézenge-nek az erkölcs meghamisított trágyadombján. Ért-hetetlen, hogy ama lebegtető, nyomozókutya-hit-vallású családőrző ebeknek nem jut soha eszükbe például a Száz év magány... Hogy is juthatna eszükbe, amikor meg Sántha Ferencet is etfelej-tették. Számukra nincs tér és idő, nincs sem az anyagnak, sem a társadalomnak szerkezete, a szövegnek pedig azért nincs cselekménye, mert ah¬hoz óhatatlanul valamilyen keret, szerkezetféle is kéne, ami már szentségtörést jelentene az utánzá-si mesterség gyakorlásában.

Hogy egy műnek a szerkezete mit jelent (bármilyen művészet bármelyik műfajában), fölösleges találgatni, hiszen a válasz már sokezer éves, sőt egyidős a világegyetemmel, amely szerkezete eleve a tökéletesség. Ezt a fölismerést sutba dobni tökéletlenkedés. Esetünkben nem is a minden-áron-újat-akarás a tét, hiszen jól fogna valami irdatlanul felforgató vihar, hanem az eltájoltság az érvényesülési föltételek teljesítésében... Bizony! Eredeti, nagy tehetségek mennek rá, véreznek el a kiszolgáltatottság aranycsapdájában. S nem veszik észre, hogy a kenyér, bármennyire is műrostos vagy biotermék, ezernyi morzsából áll össze, de milliónyi morzsából nem lehet kenyeret gyúrni, formázni.

És őszintén és megrendülten sajnálom a tehetsé-ges és mégis kiszolgáltatott írókat. Ki vannak szol-gáltatva nemcsak az érvényesülés szeszélyeinek, de a megélhetés bizonytalanságának is. Most világ-szerte ez jellemzi az irodalom, általában a művészetek reneszánsz előtti korszakát. Mert ha-marosan bekövetkezik. Persze, bírni kell ezt a merőleges zűrzavart! De még mennyire. Kanadá-ban is Dancs Rózsának is, aki példamutatóan nem-hogy csak bírja, de szembeszegül a megmásító kísértéssel. Van hozzá tehetsége, ereje, személyi és közösségi élménye, s párját ritkító nyelvi gazdag-sága. Elképzelem, hogy milyen szenvedéllyel ír. Ő nem spekulál, mint zsidó az üres boltban (ez nem antiszemitizmus, hanem székelyföldi szólásmondás), s ráadásul még a pokolnál is mélyebbre ás az ember lelkében, hogy istentelenül megszenvedve és nem kiszenvedve, örömkristályokat hozzon föl nekünk, olvasóinak. Népi hangvételű, de a szó szokványos értelmezésében nem népi író. Se nem urbánus. ÍRÓ. Kézenfekvő, sőt szinte természetes lett volna, hogy írásain érződjék Nyírő, Tompa, Tomcsa, Tamási, akár Asztalos, Sütő vagy Szabó Gyula, esetleg Illyés, Veres Péter, némiképpen Szabó Zoltán hatása. De nem! Dancs Rózsától távol áll a szóromantika, a nyelvi zsonglőrösködés, a góbéskodás, a facsarintos fogalmazás, az önmagát-olvastatásra fölajánló csattanosdi, a népi bölcsesség epigrammákba való szorítása, s a nyelvi fordulatot nem alacsonyítja a stílus-fondorlatosság szintjére. Tévedés ne essék! Ne úgy értelmezzék, mint-ha a fentemlített írókat a lentemlített szómutatványokkal vádolnám, hanem egyenesen: Dancs Rózsára e nagy és elismert írók nem voltak hatással, pedig egy sütetből valók. Tessék, íme egy mondat Dancs Rózsától: -,,Lassan hó lepi be a nyomunkat is, alatta pedig elpusztul az orgonabokor hajszálgyökere." A magyar nyelvnek ez a csodálatos íze, fenyőboroka-zamata felidézi ugyan a mestereket, de a hasonlóság nem több annál, mint a két emberi arc közötti különbség. Természetes, hogy a "Vaddisznók törték a törökbúzát" című novel-láját már sokszor közölték, de nem elégszer, és lépten-nyomon emlegetik. E remekmű nélkül nem lehet teljes egyetlen olyan tankönyv vagy segéd-tankönyv sem, amely az "56-os Magyar Forradalom es Szabadságharc megidézését celeb-rálja. E szó nem véletlen. E novella olyan, mintha szentmise volna, 56 megidézésében a legszebb prózai alkotás nemcsak a magyar, de a világiro-dalomban is. A gyermeki lélek apró, de annál titokzatosabb rezdüléseit úgy érzékelteti, mint Móricz a Pipacsok a tengeren című remeklésében, annyi különbséggel, hogy Dancs Rózsánál a gyer¬meki lélek a forradalom-szabadságharc-mitológiája fele rezdül, Móricznál pedig a szerelem irányába. Nem hasonlóságról, hanem a lélekelemzés módszertanáról van szó. S közben mérget mernék venni arra, hogy Dancs Rózsának eszeágában sem volt semmilyen lélekelemzés, csupán elővarázsolta örökölt mágiájával a történelem lelke mélyéből a hajdani gyermekek szívdobogásának a visszhangját.

Ugyanezt a kutakodást, a felfedező szelíd nyugtalanságát tapasztaljuk tanulmányaiban, beszélgetéseiben, helyzetrajzaiban, írói portréiban, minden írásában. Szeret mindennek a végére járni. Nem¬csak gyönyörködik a patakban, hanem visszaútra vállalkozva, fölkutatja a forrását. A hópehelyben meglátja a valamikori esőcsöppöt. A koporsóban a hajdani bölcsőt keresi. Azt hiszem, nem túlzok, ha most a világirodalom legmeghatóbb sorai közé tar-tozóknak minősítem a következő mondatokat Dancs Rózsa APÁM EMLÉKEZETE című írásából. Tessék fígyelni az ógörög tragédiákra, a székely népballadákra jellemző érzelmi-gondolati sűrítést, a szinte érzékelhetetlen lelki dráma egyszerű meg-fogalmazását:

,,Halló, édesfiam..." Ezt sírta bele utoljára a kagylóba, amikor erőszakoskodva kértem édesanyámat, hogy hívja apánkat is a készülékhez, mert személyesen akarok boldog új esztendőt kívánni neki. Tudhattam volna pedig, igen, megérezhettem volna, hogy nem volt már ereje, fizikai, felemelni a fejét, visszafogni a zokogását..., hogy már régen elbúcsúzott mindenkitől. Tudhattam volna, de nem akartam lemondani arról a szellemi batyuról, amelyben minden január elsején jókívánságait átnyújtotta. Önzésből? Szűk három hét múlva már temették is... Búcsúztatóján a lelkész azt mondta, hogy ,,édes volt a szava". Én azt mondom: Apám volt, nem biológiai értelemben. A köznyelv mostohaapának nevezte, én nevelő apámnak hívtam, ha kellett tisztáznom hivatalosan a dolgot, soha nem mostohának. Mert ő édes volt, alaptermeszetébő1 fakadóan az."

Meggyőződésem, Dancs Rózsa nevelő apja érezte-tudta, hogy ,,édes-fiam" lánya majd így emlákezik meg róla, hiszen az ember olyan, mint a földrengésjelző-készülék... A nem sejtett jövőt is sejtelmesen rögzíti.

Dancs ,,történetei" valósak! De úgy magukban hordják az adott kor társadalmát, mint csöpp a tengert. Fan-tasztikusan tud sűríteni ez a drága fehérnép! Történik, hogy egy bútorgyár mesterének egy gazember megrendelő elvtárs úr 100 lejnyi csúszópénzt, ez esetben hálapénzt, balkánisul csubukot ad. A mester, az öreg szaki, a 100 lejest a gyár igazgatójának a gomblyukába tűzi, mondván, hogy az elismerés őt illeti meg. Ebben a jelenetben benne van az akkori román társadalom teljes körképe, de azonnal kiütközik a székely ezermester ember önérzete és büszkesége is! Egyetlen gesztus: a 100 lejt az igazgató gomblyukába tűzi. Erről kötetnyi lélektani elemzést lehetne írni. E sűrítésben utol-érhetetlenül nagyok az erdélyi írók! No de, az ezermester székely Budapesten éppen annyire ki-szolgáltatott a rabszolgakereskedéséről elhíresült Moszkva téren! Ma, 2004-ben is léteznek olyan építővállalatok, amelyek a nehéz és mocskos bontó-építő erdélyi munkásnak 200-250 forintos órabért fizetnek! Nesze neked, drága magyar testvérem! Este aztán elzokogjuk a Székely himnuszt, de te fizeted a kocsmai számlát! A székelység min-dig a mások számláját fizette ki. Ma is. Ez a jelenség egyébként elég gyakori a világirodalomban, de személyekre lebontva, s nem egy egész nemzetre vagy nemzetrészre összpontosítva a terhet. A fizetőket hívják balgáknak. Lásd a népszín-műveket és a francia, olasz vígjátékokat. De van egy másik fizető réteg is! Ők a legszegényebbek. Mert mindig annak kell fizetnie, akinek nincs pén-ze. Ez a zanzásítás nem stílusfordulat, hanem a va-lóság tettenérése.

A tettenérés Dancs Rózsánál annyira gyakori, hogy szinte szófukarsággal is "vádolhatnánk". Fogalmazhatnék így is: költői magaslaton írja prozajat. Nála a szavak annyival többet mondanak önmaguknál, hogy szinte szétpattannak. Talán ezért is visz be írásaiba számtalan olyan szót és kifejezést, amiket Budapest árnyékában nem ismernek. Így érthető, ha könyvéhez egy magyar-magyar szótárt is csatolt. E könyvében 59 szó kérte magyarázatát ódon újdonságánál fogva. Ezek nem tájszok, nem nyelvjárási hulladékok, hanem a magyar nyelv ősi rétegéből fölmentett drágakö-vek. Persze, közöttük akadnak a jelenlegi közigaz-gatás cafrangjaiból is, de kevés.

Dancs Rózsa nyelvújító is egyben? Inkább nyelvőrző. A jelzőkkel csínján kell bánni, hiszen a lápon nem mindenkinek sikerül száraz lábbal átgázolnia. Vagy úgy járunk, mint a tudálékos iroda-lomtörténészek, akik már Homérosz és Ariszto-phanész műveiben fölfedezték az utópiát, holott e kegyelmes irányzat Mórus Tamás Utópia című művéről kapta elnevezését a XVI. században, tehát jóval később. Az is igaz viszont, hogy egy mai atomórával is lehet visszafelé mérni az időt. Ez a tudományos emlékezés. És mit kezdünk a tudatalatti, az érzelmi, az ösztönös emlékezéssel? Mert például a honvágy is tulajdonképpen sejtjeink em- lékezése. Amennyiben elfogadjuk az egyide- jűséget, akkor eleve mi nem is emlékezünk, ha- nem folyamatosan újra és újraéljük önmagunkat és benne környezetünket. Dancs Rózsa sem tehet másként. Hiszen erdélyi. Az erdélyi ember pedig sehol sem érzi otthon magát a világban, csak OTTHON, a szülőföldjén. De a honvágyban az idő és az óceánnyi távolság nem válik ,,megszépítő messzeséggé. Ellenkezőleg: túlméreteződik minden és felfokozódnak a hajdani érzelmek. S az ember azért ragaszkodik emlékeihez, hogy ne árvuljon el a többszemélyes magányban. Sokáig hittem, hogy az elidegenedés, az elmagá- nyosodás az egyéntől függ. Nem. Körmönfont módszereket találtak ki az elidegenítésre. Az ösz-szezártság például. Vagy a távolság kierőszakolása, ami miatt elfelejtjük, akit nem látunk. S itt ékelődik közbe a felejtetés mestersége! Tehát, ki kell iktatni az emlékezést és az emlék magátál ki-iktatódik. Ez a módszer alkalmazhato egy népre is, hadd felejtse el a történelmét. S végül önmagát is elfelejti...

Dancs Rózsa akarva-akaratlanul rég fölismerte ezt a mesterséges életvelejárót, s minden írásában küzd az elidegenítés valamennyi módszere ellen. Sőt, nem csak egyéneket lehet egymástól elidegeníteni, hanem tömegeket is, s az elidegení-tett tömegre már rá lehet erőszakolni bármilyen belső és külső maszkot. Világos a képlet. Kultúrá-kat is el lehet elidegeníteni egymástól egy adott körben, amelyhez tartoznak. Sőt ugyanazt a kultú-rát e módszerrel föl lehet számolni, asszimilálni lehet, mint a kultúra hordozóját- az embert. Gondoljunk csak bele, Budapesten sokáig mennyire ,,idegen" volt a nyugati magyar kultúra, mivel nem ismerték. S ez természetes, hiszen azt, amit nem ismerünk, nem is szerethetjük meg vagy nem is utasíthatjuk el. S az elszigeteltek, a karámozottak nem is sejtették, hogy mesterségesen megcsonkították jelenkori kultúrájukat. Ez az aljas művelet volt érvényes az elcsatolt területeinkre is, nemzet-részeinkre és kultúrarészeinkre. Ezt a nemzet-el-kárhoztató műveletet egyetlen szovjet gyarmat sem végezte el, csak Budapest! Igen, tessék ezen vitatkozni és elkárhoztatni engem, de akkor is iga-zam van. Most már érthető, hogy az Anyaország miért nem ismeri az egyetemes magyar kultúrát?! Sokáig az volt a csalóka önvigasz, hogy az ország-határok nem oszthatják meg a kultúránkat, s lám, kiderült, hogy megosztották. Immár nemcsak a nemzetet, de a kultúránkat is kell újraegyesíteni. Ebben a magasztos munkában rendkívüli föladat és rendkívüli szerep hárul a DancsRózsákra. Akárcsak eddig. Itt nem holmi sztoikus etikai fejtegetésről van szó, hanem egy nemzet megmaradásáról, fennmaradásáról.

Dancs Rózsa nagyon sok magyar kiválóságról írt, emlékezett meg zsurnalisztaként, közíróként. Nem esett áldozatául a szenzációhajszolásnak, sem a meggazdagodás biblikus ösztönének, de szépírói igénnyel vetette papírra a legrövidebb ,,hétköznapi" híreket is. Újságírói munkája méltó ikertestvére szépírói tevékenységének. Ilyenkor Ady, Mikszáth, Kosztolányi, József Attila jut eszünkbe, akik olyan szinten ,,csinálták lapot", hogy a mai szépírói ígyekezet hiába kullog nyo-mukban, mert ők ,,nem lettek nevelve" és nem ,,lettek tanítva", hanem őket nevelték és tanították. Dancs Rózsát is, akiből még a románosított iskolarendszer sem tudta kiirtani a magyar nyelv bűvöletét. Úgy látszik, Dancs Rózsa írói-közéleti munkásságának kiteljesedéséhez még mindig hiányzik valami... Ha nevelő édesapja élne, bizonyára azt mondaná neki, hogy: ,,Egyet se búsulj, édesfiam, Kanadát es Erdélyhez csatoljuk s akkor állandóan itthon lehetsz..."

Kedves Rózsa és Gyurka, a kiteljesedés bekövetkezik, hiszen annyira itthon vagytok, hogy jóformán el sem mentetek soha.

Budapest, 2004 koranyarán