Rólunk írták | Media


Tűzvigyázóként a végtelen partján Novemberben
tizennégy alkalommal találkozott a hazai közönséggel Dancs Rózsa

Varga Gabriella:

A székely (háromszéki) származású, ma Kanadában (Torontóban) élő magyar író, a Kanadai Magyar Kultúrközpont sajtóigazgatója, a tíz éve megjelenő Kalejdoszkóp magyar–angol kulturális folyóirat kiadó-főszerkesztője, Dancs Rózsa a hat év után újra összehívott és november 5-én tartott Magyar Állandó Értekezletre, illetve november 23-i, Szervátiusz Jenő-díjjal való kitüntetése alkalmából érkezett Magyarországra. Vaddisznók törték a törökbúzát című, korábban Kanadában már megjelent, a romániai kommunista diktatúra idején személyesen átélt megpróbáltatásait nyilvánosságra hozó, megrázó erejű elbeszélésválogatás-kötete második, átdolgozott kiadásának megjelentetését a budapesti Kairosz Kiadó is erre az időszakra időzítette, a Szerző pedig a Jakab Antal Keresztény Kör által szervezett, Balogh Zoltán szavaira – „Köszönet és megbecsülés illeti Önöket, mert nem szűntek meg magyarnak lenni, mert »tűzvigyázókként« őrzik a hazaszeretet lángját és új tüzeket szítanak áldozatos munkájukkal” – és Szilágyi Domokos verssoraira – „Aki alkot, visszafelé nem tud lépni – / s ha már kinőtt minden ruhát, / meztelenül borzong a végtelen partján / míg fölzárkózik mögé a világ” (Bartók Amerikában) – alapozott, Tűzvigyázóként a végtelen partján című előadás-sorozata keretében 14 alkalommal mutatta be azt a magyarországi és ausztriai érdeklődőknek.

Szerzői estjein Dancs Rózsa természetesen az általa Kanadában kiadott-szerkesztett Kalejdoszkóp folyóiratot és általában azt a széles körű tevékenységet is bemutatta, amelyet férjével, a délvidéki születésű Telch Györggyel együtt az amerikai magyar diaszpórában a magyar nyelv és kultúra megőrzéséért végez. Ahogy Miska János írja bevezetőjében, kötetével Dancs Rózsa „Sepsimagyarósnak adózik az olykor szürrealista színekben ecsetelt, vallomásszerű elbeszéléseiben, amilyen a kötet címadó, feledhetetlen írása. Lírai hangú visszaemlékezése az ’56-os szabadságharcról egyedülálló, a kisebbségi sorsba kényszerítettek lelkében visszhangra talált nemzeti küzdelem megrázó dokumentuma.” Nem mellékes megjegyeznünk, hogy ezt az elbeszélést az 1956-os forradalom és szabadságharc 40. évfordulójára kiírt novellapályázaton a Szabad Magyar Újságírók Szövetsége I. díjjal jutalmazta, de a clevelandi Árpád Akadémia is I. díjra érdemesítette, nemcsak a címadó novellát, hanem a kötet első kiadásának teljes egészét.

Dancs Rózsa könyvéből többek között kirajzolódik, milyen volt diáknak lenni az ötvenes–hatvanas években a Nemerefújta háromszéki havasok lábánál, fűtetlen és meleg víz nélküli iskolai lakó- és tanulószobákban, és milyen – különösképpen besúgó hallgatótársak által gördített – nehézségekkel kellett megküzdeniük főiskolásként, példának okáért a Marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskolán, illetve kincses Kolozsvár Bolyai Egyetemén. De képet kapunk a kötetből arról is, hogyan védte a magyar irodalom nagyjainak nevét és (ameddig tudta) a tanterem falára elhelyezett arcképét a hetvenes évek magyartanára ugyancsak Sepsi-vidéken. Ugyancsak Miska János írja: Dancs Rózsa „megrázó szavakban szól a kisebbségi élet mostohaságairól, arról a feszélyezettséggel, kiszolgáltatottsággal és a józan ésszel nehezen felfogható kicsinyességgel terhes világról, amelyből végül is elmenekült.” Dancs Rózsa két kisgyermekével 1988-ban érkezett Kanadába. Egy új, az emberi méltóságnak megfelelő egzisztencia megteremtése közepette elfogadtatta diplomáját mesteri fokon és kibővítette tanulmányai sorát még könyvtár szakkal és számítógép-ismeretekkel a Torontói Egyetemen, majd állást vállalt köz- és iskolai könyvtárakban. A torontói Szent Erzsébet-egyházközség által fenntartott hétvégi magyar iskolában, a Magyar Házban működő Arany János Iskolában és a Helikon Középiskolában szülőföldjüktől elszakadt kiskorú honfitársainak mutatta meg a magyar nyelv és irodalom minden szépségét. „Nyelvklubnak” becézett magániskolát alapított, hogy angol, skót, spanyol, olasz, német anyanyelvű felnőtteket is eljuttasson legalább az alapfokú magyar nyelvvizsgáig. És mindeközben boldog volt, mert a magyar nyelvet ott, az idegenben újra „szabadon használhatta, megélhette, gazdagságával dicsekedhetett”.

E gazdag magyar nyelvre való utalás kötetében is többször vissza-visszatér, egy helyütt így jut el hozzá a töprengésben: „Megérte felhagyni az otthont, a szülőföldet és mindazt, amit ezek a fogalmak jelentenek? Ami álmaimban lassan messze világító északi fénnyé lényegül? Ki tudna biztos választ adni rá? Mit kaptam cserébe? Szabadságot. A hitet és bizonyságot, hogy érdemes megmaradnunk embernek és magyarnak, bárhová vezérel is az Isteni Gondviselés. A földet, amely nem fojtja bele gyermekeimbe a jót, a becsületességet, a nemzeti hovatartozást, a tehetséget. Ahol magyarként élhet, érezhet, cselekedhet mindenki, akinek nem kolonc az édes anyanyelv, hanem tisztességet és tiszteletet parancsoló megtartó erő.”

Szülőföldjére meggyőződéses bizakodással tekint: „Négy égtájból fújó, kemény szelektől szaggatott világ az erdélyi. Nemcsak valóságosan, hanem jelképesen értelmezve is. De a vad telek hótakarója alatt életet őrző és továbbadó erők szívdobogása jelzi, hogy él a nemzet, s bár nagyot fogyatkozott lélekszámban, van magyarság és mindig is lesz azon a tájon.” Emigrációban élő sorstársait pedig rendületlen hídépítésre ösztönzi: „Az egzisztenciális bukdácsolások után viszonylagosan lecsendesedve immár nyitottabb szemmel bírok széttekinteni az emigrációs világban, és fel tudom mérni azt a hatalmas szellemi vagyont, amelyet a magyarok szinte véka alá rejtve halmoznak fel – más nemzetek árnyékában. Ma már tudom azt is, hogy a szétszórtságban a magyarságnak csak akkor van ereje túllépni a trianoni és a december ötödiki megrázkódtatásokon, ha közösen lép fel a szellemi elit színpadán. Ehhez pedig építenünk kell – elsősorban hidakat. Az otthonnal összekapcsoló lelki ösvényeket. Ehhez viszont ismernünk kell egymást. És a gyökereinket.”

Az anyaország és az amerikai diaszpórában élő magyarok közötti híd elszánt építőjeként Dancs Rózsa 2010. November 23-án – Rieger Tibor szobrászművész, a Hír Tv Különkiadás című műsora (Kántor Viola képviselte), Rákay Philip és Ókovács Szilveszter, a Duna TV újonnan kinevezett vezérigazgatója mellett ötödik kitüntetettként – átvette a Szervátiusz Alapítvány Szervátiusz Jenő-díját. Nincs kétségünk afelől, hogy néhány nappal később Szervátiusz Tibor kitüntető alkotásával, régi-új könyvével, a Magyar Állandó Értekezleten szerzett tapasztalataival és a novemberi európai, minden várakozását felülmúló sikerű könyvbemutató-programsorozata felejthetetlen élményeivel Kányádi Sándor Tűnődés a csillagok alatt című versének soraival tért vissza tengerentúli otthonába – „Végzem, mit az idő rám mér, /végzem, ha kell százszorozva! / Hinni kell csak, s följutunk mi, /föl a fényes csillagokba” – és magyarságáért, anyanyelvéért, nemzetéért végzett munkáját százszorozva folytatja majd tovább.

(Dancs Rózsa: Vaddisznók törték a törökbúzát. Második, átdolgozott kiadás. Kairosz Kiadó, Budapest, 2010.)