Rólunk írták | Media


Dobos Marianne

A megélt nagyregény

(Találkoztam Dancs Rózsával)

Egy hosszú beszélgetésünket, amelyben életét mondta el nekem, valahogy így fejezte be Polcz Alaine. Tudod, ha visszagondolok, rettenetesen nehéz volt. De így kellett történnie. Minden eseménynek meg volt a helye, és a tanulsága életemben. Azok nélkül nem lettem volna az, aki vagyok…

És nem tudtál volna annyit adni a világnak, amennyit adtál…-- fejeztem be magamban akkor a gondolatsort.

Ez a gondolatsor az, amelyik mindig újraéled bennem, amikor egy rendkívül szép, de nagyon nehéz élet szőttesének nemcsak a színét, de a hátoldalán az azt alkotó szálak futását csodálom.

Így vagyok most is, amikor az erdélyi származású és a kanadai Torontóban élő Dancs Rózsa eddigi életére visszatekinthetek és eddigi életművébe bepillantást nyerhetek. Amikor feltekinthetek, és fel is kell, hogy tekintsek, mint nemzetünk egyik ma élő kiválóságára Dancs Rózsára. „Tűzvigyázó Rózsára”, aki Érdmihályfalván született, és ma Torontóban áll a strázsán. A Kalejdoszkóp című kanadai irodalmi folyóirat főszerkesztője. Meghatározó egyéniség ott is, és nemcsak az ottani magyarok között, a Kanadai Magyar Kultúrközponton, vagy a Kalejdoszkóp Irodalmi Kávézón keresztül fontos vezető személyiség.

A Szabad Magyar Újságírók Szövetségének az 1956-os forradalom és szabadságharc negyvenedik évfordulója alkalmából kiírt pályázatán első díjat nyert a „A vaddisznók törték a törökbúzát” novellájával. 2000-ben ezzel a címmel jelent meg írásainak az a gyűjteménye, amely szintén első díjat kapott a clevlandi Árpád Akadémiától.

Ez a címe a Kairosz Kiadónál az elmúlt hónapban az írónő néhány esszéjével kiegészítetten megjelent, életrajzi ihletettségű magnum opusnak is. Így kell nevezzük, nem egyszerűen könyvnek, vagy kötetnek, mert ezt érdemli ki: Magnum Opus. Amint azt a Wikipédia angolul is megnevezi, abban az értelemben: Magnum opus, from the Latin meaning "great work", refers to the largest, and perhaps the best, greatest, most popular, or most renowned achievement of a writer, artist, or composer.

Szerintem addig nem kaphatna érettségi bizonyítványt a Kárpát-medencében a magyar diák, amíg ezt el nem olvassa. Soron kívül, és azonnal vétetném fel a kötelező olvasmányok közé, nemzeti klasszikusaink alkotásainak sorába. Mert végre be kéne látnunk, hogy osztályismétlésre ítéltetik, és fog ítéltetni a jövőben is, 1920 óta immár a magyar nemzet harmadik nemzedéke, amelyik nem ismeri a saját történelmét. Amit a könyvben olvasunk, azt mi a szerző kortársai jobbára sejtettük, hogy ez és így van, de elhinni mégsem, még legrosszabb rémálmainkban is alig tudtuk. Amit Rózsa megír ebből a történelemből, az azokat az évtizedeket foglalja magába, amelyeket ő megélt mint magyar, a kondukátor Romániájában. A menekülését onnan Magyarországra, ahol, mint románt, és nem az anyaországon kívülről jött édes testvért, de még mint mostohatestvért sem fogadták be.

Nincs benne keserűség, sem az egyes emberekkel, sem a hivatalokkal, és a hivatalosságokkal szemben. Az átlag polgárt megmutatta 2005 december negyedike. A hatalom pedig ilyen. Minél kisebb a hatalom, annál nagyobb Caesarnak hiszi benne magát a gyakorlója. De milyen öröm, hogy lehet jó emberekre is találni. Olyanra, például aki lehetővé tette, hogy két kis gyermekével együtt kb. negyvenszer jusson ki a Ferihegyi repülőtérre, hátha egyszer felveszik a stockholmi járatra. Hang nélkül, teljes empátiával cserélte mindig a soron következőre a jegyet a melegszívű tisztviselő. Mikor ez már teljesen reménytelenné lett, megpróbálkozott vonattal Ausztriába jutni. Szinte csoda segítette fel a bátor asszonyt a bécsi gyorsra. Anyaoroszlánként vállalta fel mindezt. Azzal a tudattal is menekült, hogy a férje, a gyermekei apja, mint szekuritátés spicli az őt is besúgók egyike volt.

Menekülnie kellett, és nem tehetett másként. Amikor, hiába könyörgött húsz liternyi benzinért. Nyolc éves, szívműtétre javasolt gyermekét szerette volna Marosvásárhelyre vinni, akkorra, amikor Barnard professzor, mint minden évben odautazott, hogy ingyenes műtéteket végezzen a rászorultakon. A sepsiszentgyörgyi polgármester, miközben elutasította kérését, így nyugtatta meg:

--Tudja mit, ha meghal a gyerek, adok a temetésre húsz litert.

Magyar ember volt. Hogy milyen jó magyar ember volt, azt a város lakói hamar megtapasztalták. De mit sem tudnak az ilyen, és a hozzá hasonló jó emberekről a világ másik végén, ahol később Erdélyért fáradó hazafinak adták ki magukat. Szomorú és sajnos nem ritka jelenség ez, akadnak, nem kevesen ilyenek a magyar hazafiak között is hasonló jellemmel.

De Istennek legyen hála sokkal többen vannak, akik Erdélyben is, Magyarországon is és a nyugati világban is inkább valóban segítenek a magyarokon. Mint amilyen Dancs Rózsa és mostani férje, Telch György professzor, akik ott a magyarság szervezői és a magyar kultúra továbbéltetői. Havi rendszerességgel, de alkalmanként gyakrabban is szerveznek könyvbemutatókat, hangversenyeket, kiállításokat, író-olvasó találkozókat, gyermekműsorokat, filmvetítéseket és más olyan programokat, amelyek az anyanyelvápolást, hagyományőrzést, értékvédelmet, a nemzeti érzés elmélyítését szolgálják. Kanadában ugyanis a magyar hagyomány mindig is tovább élt a kivándorlók között. Csak kellett hogy legyen egy-egy szervező egyéniség, aki összefogja az idegenbe szakadt menekülteket.

A két háború között is megtalálom a magyar költők Kanadabeli megszólaltatóit. Hazáján kívül leggyakrabban éppen ebben a távoli világban jelentek meg Szabó Lőrinc magyar versei, magyar nyelvű napilapban. Ezt eddig csak regisztrálta Szabó Lőrinc kutatásával foglalkozó férjem. Most, hogy Dancs Rózsát és munkásságát megismertem, élettel telik meg ez a magyar szórvány eddig sokunk számára csak térképről és a megsárgult napilapokat gyűjtő kézirattárakból ismert magyar kulturális légköre.

Hogy ki ne aludjon a láng az egyre idősödő generációk között kellett ahhoz Rózsa is, egy Erdélyből érkezett magyar asszony, a Közép-európai kommunista elnyomatás kétszeres eltiportja, aki kiszabadult elnyomott helyzetéből, és a szabad levegőn lélegzethez jutva elkezdte a szétszórt magyarokat újra összefogni. Felélénkült folyóirata körül a kulturális légkör, a hazájuk vesztett magyarok ismét magyarnak kezdték érezni magukat. És ez a folyóirat visszajutott az anyaországba. Amikor megkaptuk egy-egy számát, csodálkoztunk. Aztán megszerettük, becsülni kezdtük. És most, hogy könyve bemutatója alkalmából hazánkba visszalátogatott ez a szervezőzseni, most már emberi-baráti közelségében megértjük, milyen szívós munkára volt szüksége, hogy ezt a kulturális szellemi otthont ott a távol (távoli? nem is olyan messzi, félnapnyi csak repülővel ma már) vidéken is megszervezze, megszerettesse.

Jó volt megismerni ezt a küldetéstudattal teli asszonyt. És örömmel olvasom könyvét. Habár benne a fájdalom és szenvedés emlékezete éled fel. Mi mindent kellett a huszadik században egy magyar embernek elszenvednie… sokszor könnyes szemmel tudhatjuk meg soraiból. De azt is: a magyart nem lehet eltiporni. Ereje, szívós életakarata legyőzi a mindenkori diktátorok konok üldözőkészségét.

„A romániai magyarságot nem fogja leradírozni emberi erő Európa térképéről; megpróbálták azt már máskor is, mások is, de eltökélt szándéka – hogy Sütő András szavaival fogalmazzunk – ’omló egek alatt megmaradni’. Ami pedig jó követeit illeti: apostoli szerepükért Isten áldja meg őket. Kellenek – a legnagyobb mellé, Tőkés László táborába őrköveknek…”

És legyőzte a hazai kényszerű közönyösséget. Mert nemzeti szégyen napunk sötét tele, december negyedike után jött a tavaszt hozó április, a szavazófülkés forradalom. Amelyik megszüntette a közönyt. És most a közönyösek hiába sivítoznak, hiába szeretnék visszarendezni a megalázottságot kiszolgáló cinkosságot. A magyar nép mer ismét nagy lenni. Szellemi erejét megmutatni, felhasználni. Világokat összekötve az óhaza, elszakított részei és a diaszpóra külvilága között.

Ebben az évben a Szervátiusz-díjat Dancs Rózsa kapta. Nem hiszem, hogy bárki más jobban kiérdemelte volna, mint ő. A kitüntetett ebben a szerencsés esetben a kitüntetés értékét is emeli.

Mindenki karácsonyfája alá, ünnepi olvasmányként ajánlom a könyvet!