Rólunk írták | Media


Pósa Zoltán:
Az író, aki soha nem találtatott könnyűnek,
Gondolatok Dancs Rózsa Vaddisznók törték a törökbúzát című kötetéről

Az égből alászállt egy halovány csillag. Kiszínesedve landolt Érmihályfalván, magába szívta a világ legszebb, élettelibb, szomorúbb, gazdagabb, szegényebb, talán legkisebb háromszéki faluja, Sepsimagyarós éles tiszta levegőjét, fenséges, zord és emberarcú havasok ezernyi színárnyalatát. Lélekben gazdagodott a már gyermekfővel átélt, tengernyi, erdélyi székely-magyarra szabott szenvedéstől. Felnőtté bölcsült a híres-nevezetes Sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban, Marosvásárhely pedagógiai főiskoláján, majd a kincses Kolozsvár Bólyai egyetemén. Erkölcsileg és szellemileg keményen felvérteződött a kommunista Romániába kényszerült magyarságra rótt, minden korábbinál szörnyűbb megpróbáltatások ellen.

És bár ezerszer megsebzik, soha nem találtatik könnyűnek.

Következetessége, keresztény hite, csak azért is megőrzött magyarsága űzte el a Ceausescu román igája alatt szenvedő Székelyföldről, majd a kádári Magyarországról is. A messzi, romantikus legendákból, Cooper és May indiántörténeteiből ismert Kanadában lelt otthonra. Hazájának mindig is Erdélyt, Nagymagyarországot tartotta, bár nagyon fájt neki is a december 5-i gyászos népszavazás után anyósországgá züllött csonka Magyarország kisebbik felének magatartása. A nagy elődöktől és példaképektől, Benedek Elektől, Tamásitól, Nyirőtől, Sinkától, Sütőtől, Tőkés Lászlótól átörökített tartása, valamint forrástiszta mesék ihletéből fakadt enyhén archaizáló, mégis olvasmányos tiszta nyelvezete, nem mindennapi írói tehetsége tették Dancs Rózsát, a Vaddisznók törték a törökbúzát című ragyogó kötet íróját, az amerikai kontinens legjelentősebbé izmosodott irodalmi és kulturális folyóirata, a Kalejdoszkóp főszerkesztőjét a kanadai irodalomnak és az újságírásnak, művészetkritikának is egyik legjelentősebb személyiségévé.

Büszke örömmel olvastam végig egyhuzamban, s aztán sokáig lapozgatva, ízlelgetve újra és újra írótársam, honfitársam, áttételesen földim elbeszéléseit, esszéit, irodalmi interjúit. Magam az Erdélyi Részek, a Partium anyaországban maradt csücskében, a nemzet fővárosában, Debrecenben születtem. Anyai nagyanyám családja Uzonból, Háromszék egyik legtávoliabbi tartományából származik, ami tőszomszédos, közigazgatásilag összetartozik Dancs Rózsa falujával, Magyaróssal.

E zord, fönséges, szegény, lélekben gazdag székely vidék arculata tárul elénk Dancs Rózsa kötetének első és negyedik negyedéből, (Vaddisznók törték a törökbúzát, Ünnepeink). A novellák önállóan is értelmezhetőek, ugyanakkor egységes, életrajzi ihletésű regénnyé szervesülten vallanak egy érzékeny falusi kislányról, szerető édesanyjáról, édesként szeretett nevelőapjáról, kemény tartású, rettegve tisztelt nagyapjáról, a magyar-székely falu megannyi kedves-rettenetes hőséről és antihőséről. Beszédesek, költőiek és erőteljesek a címek: Aranyszívű zsarnok, A habverő és a szekus, A telefonra nagypárnát borítottunk. Ugyanakkor azért varázslatosak az írások, mert a balladás nyelvezetű, transzilvanista ősöktől Rózsa úgy lényesítette önmagához a tradíciókat, hogy eredeti, egyedi élményvilágot, szerkezetet, stílust teremtő író maradt. Mintha annak az érzékeny, irodalomra fogékony székely leánynak vagy csángó ikertestvérének mesélné történeteit, aki egykor ő volt. Megérteti az idegen, a nem magyar olvasóval is, mit jelent erdélyiek, bácskaiak, baranyaiak, felvidékiek, kárpátaljaiak, az öntudatos, a határon túli testvérekre igent mondó anyaországiak számára az a tragikus döntés, amely hazánk kerületét 1920-ban harmadára csökkentette. Mit jelent a hétköznapokban egy háromszéki, udvarhelyszéki, csíki székely magyar számára, hogy a trianoni döntést a második világégés után megfejelték sátáni nagyhatalmak a szovjet elnyomással. Erdélyben a világtörténelem két legellenszenvesebb és véresebb diktatúrája: a sztalinista szovjet rémállam és a Conducator vörös náci terrorja beleköltözött a gyerekek és a felnőttek hétköznapjaiba. Mert vajon honnan veszi a viselkedési mintát A szilvafa című történet egyik negatív hőse, a gyönge kislányokat sunyin terrorizáló, a felnőttekkel nyájas, túláradóan képmutató fiúcska? A remekül komponált történetek elárulják, mit érez a gyermek, amikor megtudja, hogy a magyar Nemzeti Himnusz és a Székely Himnusz énekléséért börtön jár. A hősnővel együtt érezzük át a vérlázító igazságtalanságot amiatt, hogy bár Székelyföldön szinte mindenki magyar, mégis előnyt élvez, aki románul szól. Korán ráébred az erdélyi magyar fiatal a kettős terror igazi arculatára, amikor a szóbeszédből megtudja, hogy a szekus spicli büntetlenül megölheti azt a magyar lányt, akit nem sikerült megerőszakolnia, ugyanis a szovjet és a román hatalom szörnyű góleme, a securitatés besúgó, a pártember törvényen fölül áll. A novellafolyam főszereplője azt is felfogja immár felnőtt pedagógusként, miért hódolnak be a gyöngék, a jellemtelenek a hatalomnak, és válnak nyíltan, pártemberként vagy titokban, besugóként a hatalom részesévé, labanccá, janicsárrá. Mint a Júlia című elbeszélés szimpatikusnak, esendőnek látszó invalidus kis hősnője, minden egyetemista istápoltja és kedvence, aki sajátosan aljas, ősrégi, ám mindig beváló trükkel hallgatja ki társnői titkait, s teszi tönkre az életüket.

A kötet első és utolsó részének költői, balladisztikus, gazdagon indázó, mégis egységes elbeszélésfolyamából egyértelműen kikristályosodik, miért kellett a főhősnő alteregójának elhagynia Erdélyt, a csodák misztikus földjét, s aztán a régóta áhított anyaországot is a nyolvanas évek végén. Erről többet nem ildomos elárulni egy előszóban, csak annyit, hogy lélegzetelállító kalandok, regényes szökés űzi az önéletrajzi ihletésű novellafolyam főhősét a világ másik felére, ahol magyar kulturális szigeteket teremt.

Az írónő másoktól hallott elbeszélések nyomán örökíti meg a temesvári forradalom hőseit, többek között Tőkés Lászlót, Sütő Andrást, de az áldozatokat is. Hősei nem egyszer fölteszik a kérdést: vajon megérte –e? Hiszen a posztkommunizmus Óromániának, Erdélynek és az anyaországnak is - néhány biztató (1998-2002) esztendőtől eltekintve csak a kapitalizmus árnyoldalait és a diktatúrát hozta vissza. Erről vall a kötet utolsó elbeszélése, a Most tél van és csend – és majd zeng az induló. Ez a vérfagyasztóan fekete abszurd mű a hiteles szemtanú nézőpontjából meséli el a 2006-os október 23-i pesti vérengzést, amelyért a fő felelős Gyurcsány Ferenc, Magyarország akkori miniszterelnöke.

Vajon van-e remény a sokat szenvedett magyarság, a székelység számára a fölemelkedésre? (Az elbeszélések megírásakor, s a könyv összeszerkesztésekor az írónő még csak remélhette, hogy 2010-ben győz a szavazófülkék forradalma, s a magyarság Orbán Viktornak és a Fidesznek szavaz bizalmat. Még nem tudhatta, hogy az új kormány első intézkedéseként lemossa december ötödikének a gyalázatát, és a parlament első törvényehozó napján megszavazza a határon túli magyarok állampolgárságát lehetővé tevő törvényt. Hogy végre olyan kapitány kormányozza az anyaország hajóját, aki tényleg 15 millió magyar miniszterelnöke akar lenni.)

A könyv horizontján maradva: nem csak reményt nyújtanak, hanem a világ hitványságával szembeni pozitív Angelusi alternatívákat mutatják föl a második, harmadik kötetrész művészetkritikái, portréi, interjúi a kanadai magyarság kiemelkedő alkotóiról, a nemrég elhunyt Rékai Katiról, de Pédery Hunt Dora és Dálnoki Veress Károly szobrászművészekről, Simon Gottlieb Erikáról, valamint erdélyiekről, anyaországiakról, Varga Gabrielláról, a kilyénfalvi és tiszaújlaki könyvtáralapítóról, Hegedűs Endréről, a nagyszerű zongoraművészről, a gitárvirtuóz Szabó Sándorról, Illyés Kingáról és Dévai Nagy Kamilláról, a daltulajdonos Dinnyés Józsefről, a példaadó fideszes városról, Hódmezővásárhelyről és másokról.

Az igazi művészet, Isten, Jézus, a Szent lélek üzenetétől érintett spritiuális üzenete értelmet ad már a földi életünknek is a boldog feltámadás reményében. Bizakodást ajándékoztak nekünk keresztény ünnepeink a legszörnyűbb ateista diktatúra éveiben is. Ezekről a fekete keretes idillekről vall az írónő a negyedik kötetfejezetben, amely az Ünnepeink címet viseli. Remény-ereklyéink még szent forradalmaink. 1848 és 49 szabadságharcát a Jusztina című lírai szerelmes történet idézi meg. A legtisztább, legszentebb 1956-os forradalom erdélyi fejezeteinek balladáját regéli el Dancs Rózsa a címadó, csodálatos elbeszélésben, amelyből megtudhatjuk, mi az összefüggés 1956 forradalma és a törökbúzát törő vaddisznók között (Székelyföldön és a Partiumban, Debrecenben is, a mi gyermekkorunkban törökbúzának mondották a kukoricát.) A kör bezárult.

Dancs Rózsa, az égből alászállt halvány csillag erős csóvájú üstökössé izmosodva jutott el a háromszéki Magyarósról Kanadáig, hogy élő irodalmat teremtsen írásaival. Férjével, Telch Györggyel közösen immár több mint nyolc éve alapították kiváló lapjukat, a Kalejdoszkópot, amelyen keresztül irodalmi szigetet építettek föl a távoli kontinens magyarsága számára. A haza fogalmáról üzen nekünk Szőcs Géza, kinek versét Dancs Rózsa a kötet egyik mottójaként idézi: “Az volt a hazám, ahogyan éltem – Haza a magasban, s a mélyben.” Ezt az eleven, a szó igei értelmében élő és életteli kötetet, a Vaddisznók törték a törökbúzát című könyvet nagy szeretettel és tisztelettel ajánlom olvasásra a világ minden táján élő magyar embernek.